És most jöjjön valami egészen más! 

Az embernek általában, mikor valahova elutazik (akár hosszabb, akár rövidebb időre), vannak tervei, hogy miket szeretne ott megnézni, csinálni, megismerni. Nekem többek között az is a terveim között szerepelt, hogy ha már itt élek 10 hónapig ebben az országban, jó lenne egy kicsit megismerni az itteni addiktológiai ellátórendszert. Vagy legalábbis belekóstolni, s meglátogatni egy vagy egy-két erre szakosodott központot. (Feltételezem, hogy az olvasóim körében mindenki számára világos, hogy ezt nem sajátélmény miatt, mondjuk saját függőségem kezelése okán szeretném, hanem mert ezen a területen dolgozom.)

A kezdet egy kicsit nehéz volt, mert hát hatalmas országról beszélünk, brutális távolságokkal. Én pedig olyan helyre szerettem volna menni, ahova érdemes ellátogatni, elsősorban szakmai szempontból. Viszont tudtam, hogy emiatt azért nem utazom át az ország másik felére egy vagyonért, így próbáltam a minőségi szempontot az optimális földrajzi távolsággal keresztezni. Kedves kollégám, Kati közbenjárásával kaptam két jó tippet egy neves kanadai szakembertől, hogy az USA-ban (és az én élőhelyem viszonylagos közelében) szerinte hova lenne érdemes ellátogatni. Az egyik javaslata a Hazelden Betty Ford Foundation volt, a másik pedig a Chestnut Health Systems. A Hazelden egy hatalmas szervezet, összesen 17 városban van központjuk, de többségében elég messze esnek az indianai Bloomingtontól. Egyedül a chicagoi telephely jött volna szóba, de egyrészről ott csak ambuláns (nem bentfekvéses) szolgáltatást nyújtanak, másrészt aztán találtam ennél még közelebbi célpontot.

A Chestnut egy kifejezetten Illinois-ban működő szervezet, több városban is van központjuk. Illinois Indianaval szomszédos állam, és a kiszemelt központ - hogy, hogy nem! - Bloomingtonban található. Igen, ez nem elírás, Illinoisban is van egy Bloomington (ahogy még egy-két más államban is, ebben egészen elképesztőek az amerikaiak, hogy valamiért véges számú településsel "dolgoznak", és azokat használják fel minden államban, nem egyszer félreértéseket vagy problémákat okozva az ide utazó turistáknak...) A két Bloomington között kb. 220 mérföld (354 km) távolság található, így nettó 3,5 órás autóúttal el lehet jutni az egyikből a másikba.

A célpont kitűzése után írtam is a Chestnut-nak, hogy mit  szólnának ahhoz, ha ellátogatnék hozzájuk. Már másnap megérkezett egy nagyon kedves válasz, amelyben örömüket fejezték ki az érdeklődés miatt, és afelől kérdeztek, melyik részleget szeretném megnézni, milyen terület érdekel, stb. A beindult levelezés végére egy olyan kis kompakt programot kaptam, hogy csak néztem: beszervezve 3 személy, 3 helyszínen, mettől meddig mit nézhetek meg, hogy jutok el az egyik helyről a másikra meg minden. 

Az első helyszín, ahol jártam a Crisis Stabilization/Detox Unit (Krízisintervenciós és detoxikáló egység).

Itt az osztály igazgatója fogadott (ezen azért nagyon meglepődtem, és nagyon megtisztelő volt. Azért az rohadt jó az amerikaiaknál, hogy tényleg komolyan veszik az embert, és állnak rendelkezésre!). Először körbesétáltunk a kis épületben, aminek tehát két funkciója van: krízisintervenció és detoxifikálás. A beérkezőkkel az első interjú után kiderül, hogy milyen irányban szükséges elkezdeni a kezelést, A bent fekvéses kezelésre 16 ágy áll rendelkezésre, s mint kiderült, az állam ezt maximalizálja, ennél több egy kezelőegységben nem lehet. Kb. 2 hetet szokott bent tartózkodni egy beteg, aztán eldönti, hogy merre indul tovább. A beszélgetés során megtudtam, hogy a betegek elsősorban 2 fő szer miatt jelennek meg: alkohol és heroin vagy egyéb opiát. Más szer elvétve jelenik csak meg mostanában. Ami az ellátáshoz jutást illeti, természetesen nem lényegtelen szempont a biztosítás - van-e neked, s hogy milyen, mi mindent fedez. Ami viszont örömteli, hogy akinek nincs biztosítása, vagy nem sokat érő van, az sem esik el a kezeléstől, számukra állami támogatásból tudnak kezelést biztosítani. 

Egy óra beszélgetés után átvezettem a második helyszínhez, ami a felnőtt szerfüggőket kezelő központ volt (center for Adult Chemical Dependency). Hát itt is na részleg vezetője fogadott, az előbbi hölgyhöz képest egy még kedvesebb nő személyében. Itt is megtekinthettem a különböző helyiségeket, illetve a vezető szobájában cseveghettünk az itteni munkáról. Itt az ambuláns kezelés mellett van bentfekvő részleg, ahol kb. 2 hónapot szoktak eltölteni a betegek. Ahogy ez sok magyarországi hosszúterápiás kezelőhelyre is jellemző, itt sem keverik a két nemet. Korábbi tapasztalatok alapján döntöttek úgy, hogy külön női, és külön férfi osztályok működnek, mivel a koedukált megoldás sok problémát szült (értsd, összejöttek egymással a páciensek, s ez sokszor inkább hátráltatta a gyógyulási folyamatot). Megnézhettem a kezeltek napi beosztását is, gyakorlatilag egész nap, reggeltől estig foglalkozásokon vesznek részt, strukturált, tematikus csoportok váltják egymást, viszonylag kevés szabadidővel. Ilyen foglalkozásiak vannak, mint például asszertivitás tréning, stresszkezelő technikák, visszaesés megelőzését segítő módszerek elsajátítása. 

Ő egy tengerimalac, akit a bentlakók gondoznak.

Váróterem. A képen elsősorban azért nem szerepel személy, mert nem akartam senkiről fotót készíteni ebben a helyzetben. Amúgy volt egyszem férfi, aki várt. (Egyébként van ám itt is várólista a kezelésre, hetek, hónapok, azaz ez nemcsak magyar sajátosság)

Tornaterem kosárlabda és más labdajátékok lehetőségével, ping-pong asztallal, csocsóval.

Játszószoba gyerekkel érkező (nyilván elsősorban ambuláns vagy újonnan jelentkező) betegeknek

A két részlegen tett látogatás alapján az alábbi főbb tapasztalatokkal gazdagodtam az amerikai nép problémás drogfogyasztásáról :

#1. HEROIN. Helyileg a legnagyobb problémát az opiát okozza, azon belül is a heroin. Az igazgató 28 éves helyi pályafutása során szerzett tapasztalatai szerint az államukban a 80-as években a heroin volt a fő gond, aztán a 90-es években a kokain, utána következett a metamfetamin időszaka, és most megint visszatértek a heroinhoz.(Természetesen itt most a függőkre, a kezelésben lévőkre kell gondolni, mert úgy egyébként persze a "könnyebb drogok" itt is vezetnek, mint a legtöbb helyen a világon.)

#2 GYÓGYSZEREK. A heroinistákkal kapcsolatban van ám egy nagyon fontos tényező, s ez igen nagy probléma jelenleg: a függők nagy százalékban azért kattantak rá a szerre, mert korábban valamilyen betegség vagy sérülés miatt az orvosuk kemény fájdalomcsillapítóval kezelte őket, erre aztán szépen rászoktak, s onnan tértek rá a heroinra. Ugyanis mint megtudtam, a heroin olcsóbban beszerezhető számukra, mint az a fájdalomcsillapító, amire rákattantak, s amire a kezelés egy pontján az orvos már nem írt fel receptet. A detox részlegen például egy olyan beteget említett a vezető, aki egy huszonéves kosaras srác volt, lesérült, fájdalomcsillapítóval kezelték, erre pikk-pakk rászokott, és aztán ment tovább a heroin felé. A másik sztorit a másik részleg vezetője mesélte, aki egy idős bácsi volt, akit a templomban ismert meg, s aki 65 (!) évesen szokott rá a heroinra szintén az említett fájdalomcsillapítók miatt. Az amerikaiak gyógyszerekkel való, mienktől eltérő kapcsolatát azért mi is látjuk helyi szinten. Itt alap, hogy bemész egy bevásárlóközpontba, és vény nélkül vehetsz magadnak ezt-azt. Sokkal kevésbé van ez kontroll alatt, mint nálunk. (Ez amúgy valahogy azzal is összefügg, hogy igen drága az orvosi ellátás, ha nincs valami zsíros biztosításod, és ebben az esetben messziről elkerülöd az orvost, és inkább az öngyógyítást választod a patika segítségével.) Szóval máshogy szocializálódnak az amerikaiak a gyógyszerekkel kapcsolatban.

#3 METAMFETAMIN FŐZŐCSKÉZÉS. Én itt és most töredelmesen bevallom, hogy egyetlen részt sem láttam a Breaking Bad című sorozatból. Még. Ám azok, akik ezt a sorozatot ismerik, tudják, hogy ebben a metamfetamin készítés témája központi szerepet kap. Na most itt Amerikában ez egy valós probléma, és nem is olyan kicsi. Azzal együtt, hogy az elmúlt években csökkenő tendenciát mutat a laborok száma. 2010-ben több, mint 15000 labort foglaltak le az egész országban, ehhez képest 2014-ben ez már "csak" 9300 körül volt. Ami számunkra egy érdekesség, hogy Indiana állam alaposan benne van ebben a meth labor bizniszben, mi több, az élen jár az államok között! 2014-ben majdnem 1500 labort regisztráltak, és ez az érték kiugróan magas a többi államéhoz képest.

Hogy mi lehet ennek az oka, azt nem tudom (megpróbálok majd utánaolvasni), de lehet, hogy az Indiana University kémia szaka túlzottan fejlett... :-) Igazából persze nem gondolnám, hogy ennek az egyetemhez bármi köze lenne - egyrészről, hiszen minden más államban is van egyetem, másrészről ha megnézzük az Indiana államon belüli bontást az egyes "megyékre" (county) nézve, akkor az a megye, ahol Bloomington és így az egyetem található, a laborok terén inkább a sor végfelé látható (Monroe county a mi megyénk).

A meth laborokkal még az is egy hatalmas gond, hogy az otthoni illegális kotyvasztás nem egyszer durván megbosszulja magát: felrobban az egész házi labor. Erről a sajtóból számos szép példát lehet hozni, ebben a gyűjteményben a szerzők csokorba szedték az általuk legborzalmasabb eseteket. Nektek itt van egy kép, a mi kis Indianánkból, Evansville nevű településből:

#4 AZ ÚJ SZEREK KEVÉSBÉ OKOZNAK PROBLÉMÁT - mint például Magyarországon vagy akár egész Európában. A beszélgetésből kiderült, hogy azért itt is létezik ez a probléma, de úgy tűnik, korántsem dominál annyira, mint nálunk.

Na de még térjünk még vissza egy kicsit a Chestnut-ra. 

Mert azt még el akartam mesélni, hogy mennyire jófej volt az a nő is, aki a harmadik részlegen fogadott. Ez a központ, s egyben a legnagyobb a 3 közül, a város szélén egy irodaépületben található, s ez a szervezet kutatóközpontja. Két fő profiljuk van, a kutatások és a szükségletfelmérés, melyhez az évek során kidolgoztak egy saját, komplex mérőmódszert. Ez mostanra egy nagyon népszerű módszer lett a szakemberek körében, így rengetegen vásárolják meg tőlük, és nagyon sok képzést tartanak a kérdőív használatáról. Nem akarok túl sok részletbe bocsátkozni ezzel kapcsolatosan (amúgy én is csak alapvető információkat szereztem), hanem inkább azt szeretném kihangsúlyozni, ami szerintem a legjobb ebben a rendszerben. Az, hogy egy olyan szervezetről van szó, ahol az elmélet, a kutatás és a gyakorlati terepmunka, vagyis a betegek kezelése nagyon szorosan összefonódott. Folyamatos az együttműködés: a kutatók azért dolgoznak, hogy segítsék a klinikusok munkáját (pl. ezért dolgoztak ki hasznos igény- és állapotfelmérő módszereket), a klinikusok pedig munkájuk során adatokkal szolgálnak a kutatások számára. 

Az amúgy nagyon gyakori más városokban és országokban - így Magyarországon is -, hogy egy kutatócsoport, mondjuk egy egyetemi tanszék együttműködik egy kezelőhellyel, pl. egy kórházzal, ambulanciával, valamilyen kutatás érdekében. De az tudtommal (és ebben a beszélgető partnerem is megerősített, hogy amerikai szinten is így van) az nagyon ritka, hogy egy addiktológiai szervezetnek magának legyen egy ilyen fejlett kutatóközpontja. Van vagy 8 kutatójuk, akik folyamatosan publikálnak, és rajtuk kívül dolgozik még ott egy rakás ember, akik a programok fejlesztésével, tréningekkel, stb. foglalkoznak. Szóval elég ideálisnak tűnik mindez!

A látogatás végén pedig kaptam tőlük ajándékba egy nagyon szép és vaskos kis kötetet az amerikai addiktológiai ellátás történetéről, ezt:

Végezetül szeretném iderakni nektek kedvenc témába vágó klipemet a kilencvenes évekből, a nigériai származású Svédország fogorvosként végzett énekestől, Dr. Albantól. A dal hatására szerintem annak idején milliók rohantak a rehabokba!