Még november elején, rögtön a charlestoni utazásunk után jártunk Chicagoban néhány nap erejéig. Anyukám, nagymamám és nagybátyám ugyanis 2 hétre kijöttek hozzánk látogatóba, és az első közös napokat Chicagoban töltöttük. Sűrű utazós hetünk volt így, 7 napon belül ötször ültünk úgy autóban, hogy minimum 5 órát utaztunk...

Chicagoba koradélután érkeztünk, egy klassz airbnb-s lakásba, a központtól 20 perc metróútnyira (Irving Park negyed). A hotelszobák mocskosul drágák voltak, a legolcsóbb szoba, ami nekünk két kisgyerekkel (méret miatt) szóba jöhetett volna, az közel kétszer annyi lett volna, mint a lakás, amit végül kibéreltünk (pontosabban annak fele, hiszen az egyik hálószobában laktunk mi négyen, a másikban Anyuék). Ráadásul nagyon nyugis, szép környéken voltunk, mégis közel a metróhoz és így a központhoz is. Külön extraként megemlíteném, hogy errefelé nemcsak, hogy szintén sok volt a mókus, hanem még annyira szelídek is voltak, hogy odajöttek, és - mogyoróval - etetni is lehetett őket :-)

Anyukámék hősiesen, minden gond nélkül nélkül érkeztek az államokba, és onnan is az apartmanhoz. Nagy volt az öröm az újratalálkozáskor, és ezt csak fokozta a gyerekeknek becsempészett pöttyös termék...

Aznap egy rövidebb esti sétálgatás fért még bele, az volt az első találkozásunk a várossal, hát eléggé lenyűgözött bennünket (na jó, Peti már egyszer járt itt hivatalos ügyben, de mindenki másnak tényleg ez volt az első). 

Másnap aztán rendesen is nyakunkba vettük a várost. Már a metrón rögtön arculcsapásként ért bennünket, hogy kijöttünk a békés kisvárosi életből: a többedik metróra sikerült felpréselnünk magunkat, és az sem volt egyszerű - különösen nem két kisgyerekkel és egy akkor még be nem csukott babakocsival. Heten kb. 3 különböző ajtón tudtunk beszállni, és későbbi megállóknál tudtunk csak egymáshoz manőverezni. E kellemes húszperces utazás után viszont a nappal még csodálatosabb városba érkeztünk, ráadásul elképesztő szép időnk volt, napsütés és 20-25 fok (november 5-én).

Első utunk a Millennium Parkhoz vezetett. Ez egy hatalmas park a Michigan tó partján, brutál jó kilátással a városra, felhőkarcolókra. A tér egyik legfőbb nevezetessége a Cloud Gate (becenevén The Bean), ahol csak úgy tobzódnak a turisták, de ez eléggé érthető. Elképesztő jól néz ki, ahogy tükröződik rajta minden, s mindez egy torzított formában, ahogy az az alakjából adódik. Ráadásul - mivel egy kapu - át is lehet menni alatta, a gyerekek (is) nyilván nagyon élvezték ennek bámulászását, tapogatását és az alatta való keresztülrohangálást. 

A park helyén korábban - egészen 1997-ig - vonatállomás és parkolóházak voltak, némi kis parkkal kiegészülve, de mostanra egy kulturális központtá vált. Szobrok és szökőkutak mellett ugyanis van egy nagy szabadtéri színpad is, ahol rendszeresen vannak különféle koncertek. A parkban nekünk külön öröm volt, hogy volt több egymásból nyíló játszótér is, ilyen környezetben:

A hatalmas parkban a Loop negyedből kiindulva át lehet sétálni egészen a Michigan tó partjához, hát ott is jót lehet sétálgatni.

 Vagy akár futni, vadlibákat etetni, netán kerékpározni (Móni, királyság volt, mi? :-) ). Így:

Aztán folytattuk sétánkat a Loopban, amolyan gyerekes, nagycsaládos tempóban. Ez persze azt jelenti, hogy Chicagonak csak egy kis szánalmas szeletkéjét láttuk, s a szánalmas persze csak a mennyiségre vonatkozik, a "minőségre" nem. Közben beugrottunk egy könnyed ebédre A Brown Bag elnevezésű bisztróba, ahol isteni olasz minestrone levest és nagyon kompakt salátákat, tacokat és szendvicseket fogyasztottunk. Az ételek megrendelése elég trükkös volt, egy üzenőfüzetecskében kellet beikszelgetni, ki mit óhajt, majd leadni a pultosnak:

Aztán elsétáltunk a Chicago folyóhoz, és miközben megtekintettük a gyönyörűséges Trump tornyot, átmentünk a DuSable hídon (ami egy a 18 chicagoi hídból... Annyi híd van itt, hogy még saját honlapja is van a gyűjteménynek...). Elég kellemes kis program lehet a folyón végig hajókázni és úgy belemerülni a downtown-ba, ez most nekünk sajnos nem fért bele. De legalább egy ideig sétálgattunk a folyóparton, az se volt rossz.

Viszonylag korán visszatértünk az apartmanunkba, hogy a jetlag-elő családtagjaink és a kimerült kölkeink (és ettől még kimerültebb szülei, azaz mi) pihenjünk egyet, és egy jó magyaros paprikás krumplit fogyasszunk elsősorban Dédi közreműködésével. Este pedig egy kis kimenő is jutott nekünk, így a pont akkor a városban lévő kedves barátunkkal, Mónival együtt beültünk egy-két helyre a Logan Square környékén.

 Mivel Anyukámék busza, ami Bloomingtonba ment, hajnali 7-kor indult (és szerettünk nem fél nappal később hazaérkezni, mint ők) vasárnap már nem folytattuk a városnézést. Arról, hogy miket NEM láttunk Chicagoban, egy egész regényt lehetne írni, de az nyugtat bennünket, hogy az az elhatározásunk sziklaszilárd, hogy amíg itt élünk Bloomingtonban, legalább egyszer, vagy akár többször is vissza fogunk térni ide. Már várjuk, ugyanis Chicago egészen isteni hely!!!

UI: Ez a kép ugyan nem Chicagoban készült, hanem az IU kampuszának főterén, de egy számomra kedves kép a látogatóinkról: