Egészen döbbenetes, de 10 nap múlva ilyenkor már otthon leszünk a zuglói lakásunkban. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez a 10 hónap, akármilyen klisésen is hangzik. Fokozva az eredeti gondolatok sorát, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. De amúgy tényleg. Az például nagyon érdekes volt, hogy még sosem volt az életünk egyszerre ennyire izgalmas és ennyire nyugodt. Én amúgy amolyan lelkizős típus vagyok (asszem, akik ezt a blogot olvassák, ezen a megállapításon sem lepődnek meg), így jelenleg sokat gondolok ennek a korszaknak a lezárására, és mindarra, ami most elmúlik, illetve ami ezután jön. Szerencsére mindannyian (beleértve Márkot is, Sári ehhez még túl kicsi) úgy állunk a dologhoz, hogy egyrészről sajnáljuk itt hagyni ezt az otthonunkat, másrészről várjuk, hogy visszatérjünk Budapestre. Sok olyan általánosabb, az életünket egészében érintő dolog van itt is és otthon is, ami miatt várjuk vagy nem várjuk a hazaköltözést, szerintem nagyon sok minden egyértelmű lehet ezekből. Így most nem is erről írnék, hanem inkább azokat a dolgokat gyűjtögettem össze, amik apróságok, de hiányozni fognak, avagy nem fognak hiányozni. Egy picit csentem egy kedves barátnőm blogjáról a stílust illetően, aki szereti az új lakóhelyüket a "tetszik - nem teszik" dimenzióban bemutatni.

HIÁNYOZNI FOG,

hogy az autót gyakorlatilag sosem zártuk be kiszállás után. Ez pedig nemcsak azért volt, mert egy öreg, ütött-kopott járgányunk volt, amit a kutya sem akart ellopni, hanem mert itt simán így tesznek az emberek, annyira biztonságos a környék.

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy időtlen idők óta tart egy idegesítő útfelújítás az Indianpolis-t és Bloomington-t összekötő autópályán (a 10-12 éve itt élő magyar barátunk is úgy nyilatkozott, hogy "ez mindig is így volt"), és láthatóan semmilyen előrelépés nincs. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy más államokkal összevetve Indiana államban a legrosszabbak az utak és leggyatrábbak és leghosszabbak az útfelújítások. Drága jó Pence alelnök sem sokat tett ez ügyben, mikor még ebben az államban volt elnök...

HIÁNYOZNI FOG,

hogy az amerikaiak alapvetően nagyon pontos emberek. És én ezt szeretem. Ha megbeszélsz egy találkozót, pontban ott lesz az illető, ha elmész egy csoportos fitnesz órára, pontban nulla nullakor elkezdik, ha tartasz egy előadást (mondjuk ezt Peti tudja ugyebár), akkor minden diák ott van időben, ha fodrászhoz mész időpontra, egy percet sem kell várnod, és így tovább. (Kivételt képeznek persze az eladással kapcsolatos tapasztalataim, melyben az előző bejegyzésben értekeztem, és ahol rengeteg megbízhatatlan emberrel találkozom. De ez egy műfaji sajátosság, úgy hiszem.)

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy az amerikaiak egyben elképesztően makacs szabálykövetők. "A szabály az szabály", tartja a magyar mondás is, de azért lássuk be, Magyarországon az ember sokszor talál egy kiskaput, vagy kiügyeskedi, kikönyörgi, kisírja, amit szeretne. Na ezt itt felejtsd el. Jó példám erre, amikor Szonja unokahúgommal el szerettünk volna menni egy zumba órára közösen, és nem engedték be velem, mivel én nem az egyik szülője voltam, hanem csak a nagynénje. Mindennel próbálkoztam, de hiába. Megkérdeztem a csajt, hogy ha nem mondtam volna meg, hogy én a nagynénje vagyok (mert az igazolványok kérésekor én említettem meg magamtól), akkor ugye beengedte volna simán. Erre azt mondta, hogy "de megmondtad". Mindezt mosolyogva, a végén szép napot kívánva, de teljes mértékben letojva azt, hogy szegény Szonja nem tud bemenni az órára. 

HIÁNYOZNI FOG,

hogy az étkezőasztalnál ülve, evés-ivás közben is folyamatosan elemezhettük az ablakunkból látható élővilágot. Mókusok, madarak minden mennyiségben, a gyerekek ezt rettentően élvezték, és 10 hónap alatt sem unták meg, s ugyanolyan lelkesedéssel kiáltottak fel, hogy "mókus!", az aznap 15. példány észlelése esetén is. (Képet nem mellékelek, ezt a témát már úgy is mindenki unja.)

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy a hotelek étkezőasztalainál való ülés már nem volt ilyen kellemes, ugyanis nagyon gyatra, mondhatni pocsék reggeliket kapni egy átlag amerikai hotelban (tehát nem a 4-5 csillagosokban). (Holott az is tény, hogy ha beülsz egy étterembe, ahol reggelit is kínálnak, csodásakat lehet enni.) A hotelekben lényegében csak szénhidrátot találsz, minél cukrosabbat és tartósítószerekkel ellátottat (bagel, gofri, muffinok, szeletelt kenyér, meg persze mindenféle cornflakes-ek), ezenkívül valami rántottaszerű képződményt, de valami rejtélyes módon mellékízű, száraz, ehetetlen. Néha van valami kolbászféle, de abban sincs sok köszönet. Zöldség nuku, mondjuk gyümölcs legalább van párféle.

HIÁNYOZNI FOG

a szárítógép. Elmondhatatlanul csodás dolog és ebben az országban ez alapvető kellék. Nem kell teregetni és még aznap rendelkezésre állnak a finom meleg, illatos ruhák. Tudom, ezt otthon is megoldhatja magának az ember, ha vásárol egyet. Erősen el fogok gondolkozni rajta.

NEM FOG HIÁNYOZNI

az amerikai kávé. Én speciel nem vagyok nagy kávéivó, de szegény Peti sokat szenved attól, hogy milyen borzalmas löttyöket adnak itt mindenhol. Egyedül a Starbucksban tud érdemi kávéhoz jutni (meg persze itthon egy jó kis kotyogósból). Jut eszembe, a 10 dolcsis Starbucks kártyámat még le sem fogyasztottuk!! A kávé ennyire rossz:

HIÁNYOZNI FOG,

hogy a lakásunk (apartmanház) előtt nyugodt szívvel bármit kint lehetett hagyni, bevásárolt cuccokat, táskákat, egyebeket, annyira nem kellett aggódni amiatt, hogy bárki is elviszi. Ez a pont persze lényegében egy csomag az első megállapítással, de azért szerettem volna külön is megjegyezni.

NEM FOG HIÁNYOZNI

a JÉG. Hogy állandóan emlékeztetni kell a pincért, hogy nem, nem kérünk jeget az italba, sem a fagyos január közepén, sem a meleg májusban. (Már csak azért sem, mert az éttermekben mindig maxon van a légkondi, az bőven elég hűtésnek.) A jég itt olyan, mint a levegő, a gyerekeknek is telenyomják vele a poharát, és nincs az a leglepukkantabb hotel, ahol ne lenne egy hatalmas, ingyenes jég automata. 

HIÁNYOZNI FOG

az elképesztő választék és minőség, ami a szupermarketek zöldség-gyümölcs szekciójában található. Például csodálatos déli gyümölcsök vannak, és mindig garantáltan finomak. Éretlen ananásszal például egyszer sem találkoztunk, pedig rengetegszer vettünk, ahogy a mangók, áfonyák, eprek, szőlők (stb.) is mindig isteniek voltak. A zöldségekről egyébként lényegében hasonlókat tudok csak mondani, azzal az egy fekete ponttal, hogy Amerikában felháborító módon nincs TV paprika! (Akkora lecsót fogok főzni, ha visszaérkeztünk, mint egy ház.)

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy a szupermarketekben a pénztáraknál totyogó (boá, de most jobb szó nem jut eszembe) magasságban, vagyis lényegében már a föld szintjével elindulva kirakják a rakás édességet. Otthon emlékeim szerint jóval magasabban vannak ezek a polcok. Ennek eredményeképp nekem állandóan tűzharcot kellett vívnom a csokoládét mérhetetlen módon imádó Sárival, aki többször képes volt papírostul beleharapni egy gyorsan elcsent csokiba, amikor 2 másodpercig pont nem rá figyeltem.

HIÁNYOZNI FOG,

hogy Amerikában teljesen szabályos a jobbra kanyarodás a piros lámpánál. Persze elsőbbsége van a kereszteződésben zöldben közlekedő autóknak, de ha nem jön semmi, be lehet kanyarodni jobbra. Ez annyira csodálatos, csak kicsit félünk, hogy nehogy Budapesten is ezt csináljuk majd reflexből...

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy Bloomingtonban a forgalmasabb utakat leszámítva állandó jelleggel STOP táblás kereszteződésekbe botlik az ember. Olyanokba, ahol mind a 4 irányból érkező járműveknek meg kell állnia. Ez nagyon döcögőssé teszi a haladást. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor kinek van elsőbbsége? Na ez viszont már egy olyan dolog, ami nagyon pozitív: az udvariasság, a "ki érkezett előbb" elve, és ez működik! Ezt például el nem tudom képzelni otthon, mindenki előre nyomulna, nem tudna működni a rendszer.

HIÁNYOZNI FOG

az a csodás környezet, amiben futni lehetett. Tiszta levegő, sok zöld, kevés autó. Ez szignifikánsan ideálisabb annál, mint amikor a Hungária körút környezetében kell kifutnom a Ligetig, amit ugyebár pillanatokon belül jól szét is szednek majd. Íme egy kép a szokásos futóútvonalam egyik kedvenc pontjáról:

NEM FOGNAK HIÁNYOZNI

a különböző szolgáltatók, cégek, intézmények telefonos automatái. Otthon is gyakori ez persze, de itt szinte bármit hívsz, automatába bukkansz, és ráadásul sokszor nem gombokat kell nyomkodnod a továbblépés érdekében, hanem beszélgetned kell egy robottal. Na ezt gyűlöltem.

HIÁNYOZNI FOG

az a légkör, amit az óvodában és bölcsődében tapasztalhattunk. Minden ott dolgozóra (legyen az a vezető, adminisztrátor, óvónők, asszisztensek) jellemző, hogy mindig mosolygósak és jókedvűek, mindig segítőkészek és türelmesek. A hazai rendszerrel összevetve tisztában vagyok azzal, hogy e probléma nagyon sokrétű, kezdve a magyar óvónők alulfizetettségével és túlterheltségével az ittenihez képest. És hát az itteni óvodákba borsos tandíjat is kell fizetni, aminek segítségével persze máris könnyebb megteremti az ideálisabb feltételeket. Félreértés ne essék: több minden is van, amit a magyar ovinkban jobban szerettem, a következő ponton kívül például az is, hogy otthon sokkal több énekes, zenés és mozgásos foglalkozást tartanak a gyerekeknek. Ezek itt a szabad játékidővel szemben jobban háttérbe kerültek sajnos.

NEM FOG HIÁNYOZNI

az óvodai koszt. Tudom, ezt nem én ettem, de éppenséggel Márk is alig várja a magyar ovi kajáját, amit mindig szívesen evett és kvázi mindent megevett ott. Ebben mondjuk ő nagyon nacionalista, és makacsul ragaszkodik 10 hónap eltelte után is az általam főzött magyar kajákhoz... De ettől függetlenül is igaz, hogy ezen a téren nem jeleskedett az ovi. A reggeli mindig valami cukros cucc volt, muffin, édes pirítós, bagel, édes kukoricapelyhek, vaníliás joghurt, palacsinta, csak hogy párat említsek. Az uzsonna is hasonló, vagy édes rágcsa vagy sós keksz, de mindenképp full szénhidrát. Szerencsére gyümölcs azért szokott lenni reggel is az édes cuccok mellé, meg az ebédnél is, ami pedig elég fantáziátlan kaják ismétlődése. Itt egy példa: "Milk, Mac and Cheese, Broccoli, Peaches" avagy "Milk, Chana Masala, Rice, Peas, Oranges".

És mégsem bírom ki, hogy a végére ne írjam le, hogy az igazán fontos dolgokban mi minden fog HIÁNYOZNI: a kulturális sokszínűség, a mások elfogadása, a sok mosolygó ember, a nyugodt kisvárosi életritmus, a gyönyörű környezet. Hát ezek, mert ezek nagyon jók voltak itt.

És ezért hát köszönjük Fulbright, köszönjük Indiana University és köszönjük Péter! ♥