Az élet Bloomingtonban, az USA-ban 10 hónapig. Négyesben, gyerekekkel, vendégoktató családfővel.

In Bloom'

In Bloom'

Első hosszabb autós kalandozásunk, featuring Charleston

2016. november 14. - d e t t i

Peti kapott egy meghívást a dél karolinai Claflin University-től, hogy tartson 2 előadást egy konferencia keretében. Mivel a meghívók gálánsan egy szép nagy hotelszobát, autóbérlést és napidíjat is biztosítottak, úgy döntöttünk, négyesben megyünk az útra. Az úti cél a keleti parti Charleston volt, amiről sok szép és jót lehetett olvasni és hallani. Bloomington és Charleston azonban nincs túlzottan közel egymáshoz, 717 mérföldre (értsd 1154 km-re) vannak egymástól, 4 állammal odébb, mint ahol élünk. Ez egy nettó kb. 10 és fél órás autóutat jelent, ami két kisgyerekkel egy nap alatt nem ajánlottan abszolválható. Vagy legalábbis nem kellemesen. Így úgy döntöttünk, ha már ennyit autózunk, oda- és visszafele is megszállunk valahol, és meglátogatunk ezt-azt, ami útba esik.

Vasárnap reggel neki is indultunk. Az aznapi célpont a Kentucky állambéli Corbin volt. A város nem különösebben nevezetes semmiről, viszont az útvonalunk keresztezte a Daniel Boone National Forest-et, ezért gondoltuk, belekukkantunk. Corbin pedig annak a közelében található, így ott szálltunk meg. Az odaút során (a Chicago-Bloomington ide út után immár másodszor) teszteltük az amerikai autópályákat és annak etikettjét. Az autósok néhány díszpéldányt leszámítva elég kulturáltan vezetnek. Az egész utazásunk során kb. 1 vagy 2 leszorítós barommal találkoztunk, és a sebességhatárt (70 mph azaz kb. 110 km/h) is legtöbben betartják. Ellenben ami érdekes, az a külső és belső sávok használatának módja. Peti szerint az autósok valahogy úgy kezelik a sávokat, mint a Komjády uszodában a nyanyák az úszósávokat: amelyik szabad, azt szépen le kell foglalni, sebességtől függetlenül. Így hát nem egyszer kényszerültünk jobbróli előzésre, ami a magyar kreszes önérzetünket sértette, de hasznos eljárásnak bizonyult. 

Az utazás két kiskölökkel amúgy sem egyszerű, de szegény Sári kicsit beteg is volt közben. Az állapotokat a sok órán keresztül lejátszott amerikai rajzfilmek, nevezetesen Strawberry Shortcake és Elmo's world csillapították. Előbbi megérne egy külön posztot, mert annyira amerikai, hogy az valami elképesztő. Kezdve ott, hogy egy cukros-mázas epres sütikéről és további sütike barátairól szól a mese.... Elmo a Szezám utcából pedig olyan idegesítő hangon beszél (a gyerekek persze imádják), hogy a kiruccanás végére úgy éreztük magunkat, mint aki egy teljes lobotómián esett keresztül. (Itt mondunk köszönetet Bencééknek és Csongoréknak a megörökölt DVD-kért! :D)

Na de vasárnap délután meg is érkeztünk Corbinba, pontosabban rögtön a nemzeti parkba. Mivel gyerekeink (ahogy azt hiszem más gyerekek is) víz- és kavicsdobálás mániások, rögtön egy tóparti részt céloztunk be. Így mentünk el a Laurel River Lake partjára. Egy ideig bementünk autóval az erdő szélére, ahol leraktuk az autót. Elképesztő csend és nyugalom volt, majd néhány fára és a földre pillantva töltényhüvelyeket fedeztünk fel, meg egy-két céllövő táblát... Aztán pár perc múlva egyszer csak megjelent két szép nagy és jó öreg pick up, 4-5 huszonéves suhanccal, akik nagyon kedélyesen odaköszöntek, valamit hadováltak, hogy csak megfordulnak, és el is húzták a csíkot. Szegények meghitt lövöldözését jól elrontottuk. Nesze neked national forest!

img_0532_1.JPG

kez.jpgceltabla.jpg

fa.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 Na de aztán szépen lesétáltunk az erdőben a tóhoz, nagyon klassz volt az odavezető út is és a tópart is. Sehol nem volt egy lélek sem, az idő pompás volt, és a gyerekek is nagyon élvezték.

erdo.jpg

img_1288.JPG

img_1291.JPG

img_1292.JPG

img_1294.JPG

img_1298.JPG

Aztán estére bementünk Corbinba a hotelünkbe, de előtte még elfogyasztottuk a gyereknél must have bolognai spagettit a közeli pizzériában, ahonnan két dolgot említenék meg: az egyik, hogy mekkora ötlet volt már gyurmaként adni nekik egy-egy darab pizzatésztát a várakozás idejére, a másik pedig ez a kép:

karikas.jpg

 

Másnap folytatódott az autózás, és aznap még hosszabb távot kellett lenyomnunk Charlestonig. De megérte, mert Charleston igazán klassz kis város! Már este is bementünk egy gyors sétára - sajnos sokat nem tudtunk mászkálni, mert szegény Sárink akkor eléggé beteg volt. De itt egy-két kép kóstolónak: 

img_1314.JPG

 este.jpg

Másnap miután Petitől elbúcsúztunk, aki elindult az egy órányira Charlestontól lévő Orangeburgba, hogy az ottani egyetemistákkal találkozzon, a gyerekekkel nyakunkba vettük a várost. Először is lementünk az óceán partjára, ahol egy állítólag szuper Akváriumot lehet megtekinteni. Be is mentünk, és hát tényleg elég menő hely volt. Azon túl, hogy mindenféle klassz tengeri állatokat lehetett megtekinteni, volt tengeri herkentyű fogdosós rész (csillagok, csigák, sünök és hasonlók), hatalmas legósarok, legóból kirakott vízi állatok és növények és az egyik helyiségbe rájákat is lehetett etetni szívószálra szúrt kis rákokkal! (Szerencsére nem élőkkel, bár nekem, aki így sem vagyok épp egy nagy tengeri cucc evő, igazán katartikus élmény volt a sorozatos felnyársalás.) Márkó egy kicsit beparázott az üvegfalhoz tapadó, szájukat tátogató rájáktól, de azért mindketten lelkesen etették őket. (Erről fényképes dokumentáció sajnos nem készült, mivel elég nehéz volt a két gyerekkel, két szívószállal, rákokkal lavírozni, miközben a rákokra lesben álló vízi madarakat is szemmel kellett tartanom.)

Az óceánpart ezen pontján található az Akvárium:

part.jpg

img_1321.JPG

 

Itt pedig néhány kép az Akváriumról:

img_1326.JPG

 img_1343.JPG

img_1352.JPG

img_1348.JPG

img_1358.JPG

 

Charleston egy amerikai viszonylatban egész nagy múlttal rendelkező város. A neve II. Károly angol király nevéből ered, eredetileg Charles Town-nak is hívták, és a legrégebbi város Dél Karolinában. Emellett többször megkapta a legbarátságosabb, illetve legudvariasabb és legsegítőkészebb város címeket is az elmúlt években. Az nyilvánvaló volt számunkra, hogy egy nap alatt csak egy kis szeletét fogjuk tudni felfedezni a városnak, és valóban, rengeteg minden kimaradt a látnivalók közül. A gyerekekkel persze elsősorban olyan célpontok jöttek szóba, amik nekik is érdekesek vagy szimplán elviselhetők. Az Akvárium ezért is volt evidens, ahogy az egyik legnagyobb, szintén óceánparti park is. Ez utóbbit White Point Gardennek hívják. A fás-ligetes parkban számos polgárháborús vagy II. világháborús emlékművel lehetett találkozni, köztük ágyúkkal és hozzájuk tartozó golyóhalom szobrokkal. (Miközben itt is tobzódtak a mókusok.)

 img_1364_1.JPG

 

img_1367.JPG

agyu.jpg

img_1378.JPG

Aztán sétálgattunk egy kicsit a belvárosban - ebben a babakocsiban utazó alvó Sári sokat segített, Márkónak pedig a beígért amerikai palacsinta volt a motiváló tényező a mozgásra. Ilyeneket láttunk útközben:

img_1392.JPG

img_1401.JPG

img_1404.JPG

ch1.jpg

ch2.jpg

Aztán csak megtaláltuk azt a helyet, ahol nemcsak reggelire (!) lehet palacsintát enni, így a gyerekek pillanatok alatt jobb kedvre derültek. (Arról az ebédről, amelyet hármasban fogyasztottunk el egy étteremben a rendkívül nyűgös és beteg Sárival, aki mindvégig ordított míg a torkán kifért - pontosabban, míg végül el nem aludt szegénykém -, inkább nem adnék részletesebb tájékoztatást. A többi vendég bizonyára nem különösebben örült a jelenlétünknek, a megbízhatóan kedves amerikai pincérek azonban levettek némi "bűntudatot" a vállamról.) Este aztán újra négyesben voltunk, másnap hajnalban pedig folytattuk az utazásunkat immár vissza hőn szeretett Indiana államunkba. A felállás most pont fordított volt: az első nap kellett egy hosszabb utat lenyomnunk, mivel csütörtökön Petinek már kora délután órát kellett tartania. A terv az volt, hogy levezetünk valamilyen "látnivalóig", ahol eltöltünk pár órát, majd folytatjuk az utat egészen a Kentucky állambeli Lexingtonig. Ki is néztük magunknak a Tennessee államban található Douglas Lake-et (jó jó, tudom hogy uncsi, hogy folyton tavak a gyerekekkel). Ehhez elvezettünk egészen Dandridge-ig, persze közben azért volt megállás is, pl. ilyen pusztaságban:

img_1412.JPG

 

img_1420.JPG

Aztán olyan délután 5 körül meg is érkeztünk Dandridge-be, és a kiszemelt Dougles Lake-hez, annak is egy kempingjéhez. Teljesen kihalt volt a kemping (ebben biztos számított, hogy hétköznap és november volt), bár az időnk, ahogy az egész utazás során elképesztően jó volt, életünkben nem tapasztaltunk még 18-20 fokokat október végén, november elején. Lementünk a tó partjához (rendkívül alacsony volt a vízszint), ahol fantasztikus nyugalom volt. A gyerekek így ismét belevetették magukat a kavics- és kőrengetegbe. 

img_1423.JPG

 img_1425.JPG

 topart.jpg

Na és azt mondja már meg nekem valaki, legyen szíves, hogy miért kell egy stégre KARÁCSONYFA TALP? Talán a horgászok tudnak erre valami épkézláb ötletet adni (mondjuk, nem tudom, van-e hobbi horgász a kedves ismerőseim között):

 

nevtelen.jpg

Még a tópartra menet megpillantottunk egy csinos templomot, ezért visszafele tettünk is egy kis kitérőt, hogy megnézzük közelebbről. Pazar helyre építették, és mikor kiderült, hogy játszótér is van a kertjében, egyértelmű volt, hogy kicsit megállunk. Egy baptista templom volt, és alig néhány perce nézelődhettünk a kertjében, mikor először egy nő, majd egy szintén kedves férfi bukkant fel. Nagy örömmel üdvözöltek, és a férfival szóba is elegyedtünk, aki valamilyen főbb lelkésze volt a közösségnek. Kiderült (ahogy ez nem is annyira ritkaság az USA-ban), hogy volt neki magyar rokona, mi több, az apai nagyapja magyar volt, Pálinkásnak hívták. Abban azért volt egy kis zavar, hogy nagyfaterék vajon miért is jöttek Amerikába, mert még a 10-es években érkeztek, ám a kommunisták elől menekültek... No nem baj, Brian - mert így hívták - hihetetlenül kedves volt, és persze ő is, ahogy Linda, a már említett nő is rögtön meginvitáltak bennünket az este 6-kor kezdődő közösségi vacsorára. Ezen sokat hezitáltunk, mert egy részről nagyon kíváncsiak voltunk, milyen egy ilyen vacsora (mint együttlét), másrészt nem akartuk, hogy a fáradt, nyűgösködésre és kaják között válogatásra hajlamos gyermekeink miatt csak rontsuk a helyiek boldog falatozását. Brian körbevezetett a templomban és az alagsorban található vasárnapi iskola szobáiban, majd végül beadtuk a derekunkat. Ebben olyan praktikus szempontok is közre játszottak, hogy valahol úgyis meg kellett volna állnunk enni, és így ez sokkal egyszerűbb megoldás volt. Egyáltalán nem bántuk meg! Annyira kedves volt mindenki, és nagyon jókat beszélgettünk Briannal és Lindával. Utóbbi mondjuk fintorgott azon a híren, hogy decemberben Miamiba készülünk, és hát hosszasan magyarázott arról, hogy ha már Floridába megyünk, akkor menjünk inkább sokkal jobb helyekre. Ő Floridából költözött ide, mivel 3 hurrikánt is megtapasztalt élete során, és a legutóbbinál 2 hétig nem volt áramuk, így úgy döntött, más államba költözik. A vacsora kezdetével Brian mondott egy rövid imát, majd a kb 20 fős közösség előtt köszöntött bennünket, mint vendégeket. Ekkor valaki el is sütötte a szakállas poént- amit valamiért minden amerikai úgy mond, mintha akkor és ő talált volna ki életében először -, hogy "Hungary? or Hungry?" Hahahaha, mondtuk, aztán szépen mindenki felsorakozott, hogy a közösség tagjai által hozott, és a svédasztalra kihelyezett étkekből szedjen magának. Persze menjünk mi elsőként, mondták nagyon kedvesen. A KFC-ből hozott csirkefalatoktól a házi készítésű pekándiós tortáig volt ott mindenféle. Gyermekeink is konszolidáltak voltak, nem válogattak és balhéztak, ezért aztán külön boldogok voltunk. Szerettünk volna adakozni is ennek a közösségnek, de még csak azt sem hagyták. És vagy ötször mondták el ők, hogy mennyire hálásak nekünk, hogy végül itt maradtunk vacsorára. Kész. Jó, már várom a poénokat, tudom is, hogy kiktől! :-)

A végén még meg is áldottak bennünket, és Linda még azt is kívánta, hogy legyen biztonságos az utazásunk, még akkor is, ha Miamiba megyünk. Oh my!

 img_0560.JPG

Kilátás a templomtól:

img_1439.JPG

 Péter elbeszélget Brian-nel:

img_1443.JPG

Az ablakokat állítólag csehszlovák mesterek készítették. ablakok.jpg

 Eléggé bejött a gyerekeknek az alagsorban található gyerekrészleg:

img_1448.JPG

 És akkor végül egy záró felvétel a vacsoráról:

img_0569.JPG

Nagyon nem bántuk meg, hogy véletlenül belecsöppentünk egy igazi amerikai, vidéki közösség életébe, és tényleg nagyon megható volt a kedvességük. Bármilyen nyálasan és szentimentálisan is hangzik - ez az igazság. 

Tennessee-ről pedig nekem mindig ez a jó régi, fasza kis hiphop nóta jut eszembe:

A bejegyzés trackback címe:

https://in-bloom.blog.hu/api/trackback/id/tr711941751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása