Ma volt egy kis időm sétálgatni a kampusz egy olyan részén, ahol még nem jártam. Részben olyan utcákba keveredtem, ahol a különböző alfa-kappa-fí-béta ésatöbbi egyetemi diákklubok épületei sorakoztak. Elég guszta kis épületek, amikről igazából nem is tudom, hogy mi van bennük, de azt tippelem, amolyan koleszfélék.

A hallgatók nemegyszer az épület előtti füves területeken tanyáznak, napoznak, bömböltetik a zenét (elsősorban rap a kedvenc) vagy akár passzolgatnak amerikai focilabdával. Elég nagy a nyüzsi az utcákon napközben, hiszen mindenki jön-megy az óráira az ezer épület rengetegében. Így aztán alkalmam volt kicsit megfigyelni a diákokat mozgás közben. Először az szúrt szemet, hogy egyes csajok miért hordanak hosszú fekete cicanadrágot 32 fokban, kánikulában? S ahogy ezen gondolkodtam, arra lettem figyelmes, hogy minden második lányon ez van. A másik felén pedig sort. Amolyan sportos naci. Kész, más nem. Mármint alul. Felül alapvetően valami egyszerű póló, top. Mindenki lezserre veszi a figurát, kicsit olyan, mintha a koleszen belüli élet kiterjedne a teljes kampuszra, és inkább a kényelmesség és lazaság a szempont, mintsem a divatozás. Sportcipő, hátizsák. Ez a fiúkra is ugyanígy igaz, akik szintén sportosban nyomják. És ami pedig MINDENKINÉL van, az a bedugott fülhallgató. Meg kulacs.

Ez azért volt nekem meglepő, mert azért nálunk az egyetemen – anno hallgató koromban is és azóta oktatóként – is azt látom, hogy a diákoknak fontos, nem egyszer identitáskifejező az, hogy mit vesznek fel. Gondoljunk csak a tarisznyás bölcsészekre, a kockás inges fizika szakosokra, a tip-top kosztümös pénzügyes hallgatókra stb. Itt pedig meg nem mondanád senkiről, hogy milyen szakos, hányadéves, legfeljebb csak arra lehetnek utaló jelek (pólókon nagyritkán), hogy melyik diákszervezethez tartozik az illető. Úgy tűnik, maga az egyetemhez tartozás önmagában egy sokkal nagyobb identitásszervező, mint azon belül valamilyen csoporthoz tartozni. Az egész várost uralja az Indiana University logója, zászlója, minden árpádsávos és Pszi jeles (azaz az I és U betűk összeolvadása). Pólók, pulcsik, sapkák, matricák, rendszámtáblák, zászlók a tornácon stb. Nemtől, kortól, etnikumtól függetlenül mindenki büszkén viseli, az egyetemi kertésztől kezdve a játszótéren hintáztató apukán át a buszsofőrig. Bevallom, minket is kezd beszippantani ez a világ, nemrég mindketten vettünk magunknak egy-egy IU-s telefontokot, de van már kulcstartónk és bögrénk is. A gyerekcuccok pofátlanul drágák, de simán lehet IU-s rugdalózót is kapni, meg amit akarsz – nyakkendőt, papírpénz csiptetőt, gitárpengetőt.

Kicsit kettős nekem ez az egész. Egyrészt nekem picit hiányoznak a tömegből az egyéniségek, a változatosság. (Hozzáteszem, ez csak a durva első benyomás pusztán külső alapján, vagyis nyilván mindenki egyéniség, csak első ránézésre senki nem tűnik annak!) A pozitív oldala viszont, hogy mindenki laza és nem csinál ügyet abból, ki hogy néz ki. Olyan otthonosan mozog mindenki és a praktikus szempontok vannak előtérben – amit egyébként ebből az első egy hónap ittlétből rendszeresen tapasztalunk. Az amerikaiaknak úgy tűnik, elsődleges a kényelem, gyakorlatiasság, egyszerűség. Ez nemcsak az öltözködésben jelenik meg, hanem sok minden másban is - pl. parkolós bank automaták, hogy ne kelljen kiszállnod az autóból, ha pénzt akarsz kivenni.

A végére egy találós kérdés: na mik ezek? Aki azt is megmondja nekem, hogy miért, annak meg hálás is leszek, mert fogalmam sincs.