Még a kiköltözésünk előtt nem sokkal úgy döntöttünk, mégsem karácsonyozunk otthon. Sok szempontból problémás lett volna az ide-oda utazás, viszont jó lett volna együtt lenni a családunkkal, barátainkkal... De idén ez most így alakul, s igyekszünk a helyzet pozitív oldalait látni. Ennek jegyében nem sokkal azután, hogy kiutaztunk, lefoglaltunk 3 repülőjegyet Miamiba (nem, nem hagytuk itt egyik gyerekünket sem, hanem Sári még infant kategóriába tartozóan ingyen utazhat, valamelyikünk ölében). Miért pont Miamiba? Mert ott ilyenkor is jó meleg van, és már sokat hallottunk róla másoktól.

Az, hogy mekkora ez az ország, már sokszor szemünkbe ötlött, mikor a konyhánkban szépen kiszögelt térképet tanulmányozzuk, de utazásaink során ez még sokkolóbb. Mintha ég és föld között utazgatna az ember. Egy meglehetősen nyugodt, kiszámítható, kellemesen egyhangú, a lakók összetétele alapján viszonylag homogén kisvárosból átrepültünk egy metropoliszba, ahol ráadásul a klíma és a lakosság is teljes mértékben különböző. 

A gépünk Indianapolisból indult, rögtön másfél órás késéssel. Szerencsére az indianapolisi reptér a maga kategóriájában egy nagyon kellemes hely, pont elviselhető méretű, átlátható, jó hangulatú. A csomagvizsgálók itt kivételesen nagyon kedvesek voltak (lehet, hogy ez már a közelgő Karácsonynak volt betudható), annak ellenére is, hogy gyermekeink akkor épp teljesen megőrültek, és Sári vezetésével állandóan ki-berohangáltak a szalagkorláttal elválasztott terelősorok között. A sorban mögöttünk álló utas kaján vigyorral a száján meg is jegyezte: "You are very brave."

Megkergült gyermekeinket a biztonsági ellenőröknek végül egy ilyen matrica felmutatásával sikerült csak átcsalogatni a fémdetektor kapun:

Aztán végre felpréselődhettünk az American Airlines kollekciójának legkisebb gépére (csak, hogy lássátok, hogy nem túlzok, a székek közötti folyosón nekem is le kellett hajtani a fejemet), ami kb. este 11-kor landolt Miamiban. Átvettük az iszonyat menő Chryslerünket, aztán irány Miami Beach. Az összes télikabátot, sapkát meg mindent azonnal begyömöszöltünk az egyik táskába, hogy aztán 5 napig rájuk se nézzünk. 

Ezek az első pillanataink Miamiban, egy légiutaskísérő társaságában, aki szándékosan széttrollkodta a fotónkat:

itt pedig az autónk!

A hotel, ahol laktunk, végtelenül egyszerű volt, viszont 5 perc sétára volt a tenger, ami mindent kompenzált. Másnap rögtön ott is kezdtük a napot, ahol ilyen látvány fogadott bennünket, és ugyebár a kellemes 25 fok, ugyanilyen hőmérsékletű tengerrel:

És mivel december közepe volt, nem éppen csúcsidőszak, ezért kellemesen üres volt az egész beach...

Ezek a stresszes állapotok fennálltak az 5 nap alatt, míg Miamiban voltunk, így minden délelőtt kint tanyáztunk a strandon...

Első délután persze rögtön meg is tekintettük a nevezetes Ocean Drive-ot, és bár mindenféle tippeket kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen zenéket is hallgassunk, amíg végigcsordogálunk a sétányon autóval, parkolóhelyet keresve Gryllus Vilmos Nem tudja a bálna, milyen jó a málna című slágerét bömböltettük. Az Ocean Drive vicces hely, ahol mindenféle arcokat lehet ott látni a kiöltözött párocskáktól a beszívva strandröplabdázó fekákon át a bikiniben görkorcsolyázó csajokig. Meg ugye van egy kellemes kis játszótér is, mi nyilván elég hamar ki is kötöttünk ott.

És ott ilyen a beach:

Miami városa egyébként egészen különleges. Nem egyszer voltunk már tengerparti nyaraláson, elsősorban Horvátországban és Görögországban, így alapvetően ahhoz szoktunk, hogy a nyaralóvároskák kicsik, átláthatók. Vagy pedig, ha tengerparton fekvő nagyobb városban jártunk, akkor az ottani strandok kevésbé voltak alkalmasak a fürdésre, akár csak amiatt, mert nem volt elég tiszta a víz. Ezért ez nagyon új élmény volt számunkra, hogy a tengerparti nyaralás egy metropolisz árnyékában történik, egyszerre lehet strandolni, és közvetlenül azt követően elveszni a felhőkarcolók közt. További érdekessége volt a városnak, hogy konkrétan senki nem angolul beszélt, hanem spanyolul. Persze, persze tudnak angolul (többségében legalább is...), de gyakorlatilag nem ez az elsődleges nyelv. A wikipédián hivatkozott 2010-es felmérések alapján a lakosságnak mindössze 12%-a fehér, a többiek szinte mind Közép-, illetve Dél-Amerikából érkeztek. Azt is írják itt, hogy 2010-ben a lakosok 58%-a nem USA-ban született állampolgár volt. Ezek az adatok természetesen szépen visszaköszönnek az utcákon is, elképesztően színes a város, az embereket illetően is. Aztán azt is megállapítottuk, hogy milyen jó, hogy az ember - főleg két kisgyerekkel, akik gyök kettővel haladnak - bérel egy autót, mert így autózás közben is sok mindent lehet látni a városból. És hát Miamiban autókázni elég cool volt, még akkor is, ha nekünk nem Lamborghinink meg Mazzeratink és Porschénk volt, mert ugyebár ilyenekből nem egyet, nem kettőt lehet látni arrafelé (és a Hollywood negyedben még nem is jártunk).

Be is (át is) autóztunk a belvárosba. Ott, miután a gyerekeket teletömtük zsíros és cukros élelmiszerekkel (Utazási alapszabály gyerekekkel #1: Addig egy tapodtat se indulj városnézésre gyerekkel, amíg az összes primer szükséglete nincs kielégítve), nekiindultunk. 

Először is kerestünk egy megállót, amivel a Metromover-re fel tudtunk szállni. Ez egy olyan felszín feletti metró - ráadásul teljesen ingyenes -, ami a belváros szívében megy körbe-körbe, nem is a felszínen, hanem vagy 3 emelet magasban, a felhőkarcolók között. 

Miután tettünk egy karikát a metróval, leszálltunk a Bayfront Parknál, ami a belváros szívében, ugyanakkor az óceán partján fekszik. 

(Itt a helyi mókusokkal társalognak gyermekeink.)

A parkban található egyébként Miami alapító anyjának, Julia Sturtevant Tuttle-nak a szobra is. Ő 1891-ben költözött erre a vidékre, a  Miami folyó partjára, és benne merült fel az a gondolat, hogy itt a várost kellene építeni. (Egyébként Miami az egyetlen olyan város az USA-ban, amit egy nő alapított!) Rá is vett egy vasútvállalati vezetőt arra, hogy a vasúthálózatot terjesszék ki idáig, aztán szép lassan felépült a város.

Aztán elsétáltunk a Brickell hídig, és ez a negyed igazán lenyűgöző volt. Közben elég gyorsan be is esteledett, így az esti fényekben is láthattuk a belvárost (ráadásul a közelgő karácsony miatt rátettek még egy lapáttal a kivilágításokra). Sajnos a telefonunk közben mindkettőnknek lemerült.

Másnap egy hamisítatlan Diner-ban megebédeltünk, találkoztunk egy kb. 22 éve nem látott tornásztársammal és családjával, akik itt élnek Miami Beachen, illetve elmentünk Miami Beach legdélibb pontjáig, ahonnan isteni kilátás volt mind az óceánra, mind a South Beach-re, mind a városra...

A Dinerben:

 South Point-on:

Ezen a ponton úgy éreztük, egy négyes szelfit igazán muszáj készíteni. Ezzel az eredménnyel zártuk a próbálkozást:

Az utolsó előtti napunkon azt terveztük, elautózunk Key West-ig, ott eltöltünk egy napot, aztán este vissza. Key West egy sziget Miamitól dél-nyugatra, egy zátonycsoport utolsó állomása, ahova autóval úgy lehet eljutni, hogy a szigeteken és a közöttük lévő hidakon megy át az ember. Úgy tudtuk, ez olyan 2 órás autóút, ám amikor indulás előtt csekkoltuk a tényleges távolságot, kiderült, hogy van az 3,5-4 óra is... A hosszú út miatt úgy döntöttünk, bár nekivágunk, valószínűleg nem jutunk el a végéig, hanem megyünk, ameddig tudunk. 

Először Islamorada-n álltunk meg az Anne's Beachen. Ez egy kis strand volt, nyugis, és gyönyörű vízimadarakkal fürdőzhettünk együtt.

(Itt borsófőzelék érkezik a tengerből)

Aztán még egy kicsit továbbmentünk egészen Marathon-ig, a Sombrero Beach-ig, ami szintén egy pazar kis strand. 

Mivel a gépünk szombaton késődélután indult vissza Indianapolisba, aznap már csak egy délelőtti utolsó strandolás fért bele. Miami éjszakai életét meglepő módon és kivételesen kihagytuk, ahogy persze a városnak igen sok negyedét, látnivalóját. De ha már a bejegyzés egy korábbi pontján merészeltem egy jó tanácsot adni gyerekes utazásokhoz, hadd adjak még egyet: azonnal felejtsd el azt az ambíciódat, hogy fel akarod fedezni az várost, ahová utaztál. Ha ezt sikerült elengedni, sokkal kellemesebb lesz az utazás mindenki számára.

Aztán majd nyugdíjas korunkban úgy is visszajövünk Petivel kettesben, és szétpartizzuk magunkat. Nyilván.

S végül, hogy miért "Dear Miami"? Hát ezért, s mert Márk annyira belezúgott ebbe a dalba, hogy Gryllus után, utazásunk további részeiben csak és kizárólag ezt hallgattuk: