Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 2016 augusztusában egy totál felforgatott lakásban épp arra fogok készülni, hogy férjestül, kétgyerekestül mindjárt kiköltözöm Amerikába, annak tuti, hogy az arcába röhögök. Vagy rálegyintek, vagy nem is tudom. De most itt tartunk, mindjárt indulunk, ez már fix. Az úti cél az Indiana állambeli Bloomington, ami az Indiana University (IU) kampusz városa, kb. nyolcezer kilométerre Budapesttől. Peti még tavaly ősszel pályázta meg a Fulbright ösztöndíjat, melyet végül nagyon ügyesen el is nyert, így az IU vendégoktatója lesz két féléven keresztül. 

A döntés januárban született, így közel hét hónapunk volt felkészülni. Elég gyorsan azzal az élménnyel gazdagodhattunk, hogy megtapasztalhattuk az Amerikai Nagy Szabadság mindkét oldalát - már ami az új életünk megszervezését illeti. Vagyis, mindarról, hogy hol, mekkora, milyen lakásban/házban lakjunk, hova járjanak a gyerekek intézménybe, milyen autónk legyen stb., stb. teljes mértékben mi dönthettünk, pontosabban szólva magunknak kellett megszervezni. Ez persze elég sok kutakodással, informálódással, levelezgetéssel telt, így könnyedén el lehetett veszni a lehetőségekben. 8000 km-ről ez nem is olyan egyszerű. Itt rögtön meg is kell, hogy jegyezzem, hogy mennyire szuper tapasztalatokat szereztünk az elődeinkkel kapcsolatban! A kettővel előttünk kint élő, és a közvetlenül előttünk kint lakó család is rengeteg hasznos tanáccsal és konkrét segítséggel látott el bennünket, ezúton is nagyon köszönjük nekik! Az érem másik oldala viszont tényleg a nagy szabadság érzését adta, vagyis marha jó azért az, hogy tényleg mi dönthettünk mindenről, és nem kell valami gázos, lelakott kis lyukba költöznünk a két gyerekkel, akik mondjuk a város másik oldalára járnak oviba. Jó, jó, persze, Amerikában nyilván nincsenek is ilyen lakások, oké. De tényleg lehetett volna, hogy amit kapunk, és amit kényelmesen az ölünkbe helyeznek, valamiért mégsem jön be. Speciel még nem vagyunk kint, szóval lehet, hogy el is kiabálom ezt a nagy elégedettséget?

Az mindenesetre biztos, hogy az apartmanunk baromi közel lesz Sári nursery-jéhez, és elég közel Márk ovijához, és Petinek is alig kell utaznia az egyetemre. És szép nagy lesz, szép környezetben. Ne röhögjetek, tudom, hogy ez persze önnyugtatás, hogy ne parázzak, hogy valami gáz lesz :-)

De visszatérve, mi is van most? Nem elég, hogy az Olimpia miatt már hajnalban csekkolom, hogy na, nyert-e megint Hosszú Katinka, még az agyam is tovább pörög, hogy te jó isten még mi mindent kellene még elintézni. Az intézni valók listájáról minden nap kéjesen törlöm az aktuális tételeket, de valahogy mindig előkertül helyettük másik két új. És még Petinek is van listája... de tényleg!

Ha pedig a lényeget akarjátok tudni, hogy mi is lesz Amerikában, kérdezzétek Márkot, aki valahogy így foglalná össze: "Amerika nagyon hatalmas ország, akkora mint egy fa. Először csak kicsit fogunk repülni, aztán nagyon sokat. Fogunk aludni hotelban, aztán lesz egy dodzsunk, ami hatalmas. Amerikában oviba fogok járni, ott angolul beszél majd mindenki. De lehet, hogy lesz, aki magyarul (nem). A Sári bölcsibe fog járni. A Mamával, Dédivel. Jutkával, Krisztiánnal, Esztivel, Klárival meg mindenkivel számítógépen fogunk majd beszélgetni. Amerikai autók lesznek kint, de biztos lesz egy-két szlovák, meg lengyel, meg román, meg svájci, meg német (nem)."

Drukkoljon mindenki, hogy az egy óra tíz perc alatt, ami a bécsi reptéren rendelkezésünkre áll, elérjük a csatlakozást... Remélem, hogy az amerikai kontroll vizsgálaton ezek a cukiságok a vízumképeken gyorsítják majd az ügyintézés menetét! Hamarosan jelentkezünk, már Bloomintonból!