Nem szeretem az elhamarkodottságot, különösen ha blogírásról van szó. De így hat hónap után megkockáztatom, hogy összegyűlt és megérlelődött annyi élményanyag, ami talán érdemes egy blogposztra.

Hogy kellően egyetemielőadás-szerű legyen a mondanivalóm, és biztos mindenkit eltántorítsak az esetleges jövőbeni posztjaim olvasásától, az egyetem vázlatos történetével kezdem. 

Az Indiana University múltja szinte egyidős magával az államéval: 1820-ban döntöttek az alapításáról, mindössze négy évvel azután, hogy Indiana, 19. tagállamként, az USA tagállama lett (tavaly volt az állami bicentenárium). Annak ellenére, hogy – északi tagállamként is  – az egyik legkonzervatívabb állam (Trump alelnöke, a keresztény jobboldal, a melegellenes és abortuszellenes törvényeket jegyző, kreacionista Mike Pence is itt volt kormányzó és az egyetem Board of Governors-jának ő a vezetője), kifejezetten progresszív történelmű egyetem. Az első fekete hallgató 1895-ben, az első  női hallgató 1869-ben, az első fekete női hallgató 1919-ben szerzett diplomát (miközben a nők szavazójogát pl. csak 1920-tól garantálták törvényben föderális szinten).

Maga a tanszék, amin tanítok, a második világháborúnak, aztán a hidegháborús korszaknak köszönheti felfutását, mint egyfajta eurázsiai nyelvi-kulturális tudásközpont. 1943-ban egy „Army Specialized Training Program for Central Eurasian Languages” indult az egyetemen, aztán ez az ötvenes-hatvanas években felfejlődött. A Central Eurasian Studiessal együttműködő Russian and Eastern European Institute (a két tanszék Együtt lefedi szinte teljes Kelet-Európát és Eurázsiát) pedig 1958-ban alakult.

Ami az egyetem mostani karakterét illeti, inkább nyugodt, mint forradalmi: nincs safe space mozgalom, nincs Black Block, nem jön ide Milo Yiannopoulos provokálni, nem voltak tömegtüntetések Trump ellen a kampuszon.

Viszont voltak megmozdulások a városban (és Indianapolisban is), az egyetem elég korrektül kiáll amikor fontos dolgokról van szó. A választások után az egyetem vezetői elég sok üzenetet fogalmaztak meg, melyek lényege az volt, hogy megosztó kampányon vagyunk túl, de fontos egyrészről, hogy mindenki fogadja el az eredményt, másrészt hogy az egyetem nem enged az értékeiből, és mindenkit megvédenek, akit faji, vallási, vagy más alapon bántalmazás ér. A hét muszlim országra bevezetett aztán kilőtt beutazási tilalom ellen pedig elég keményen felszólaltak – ezt több, más amerikai egyetemen tanító kolléga is megirigyelte, mondván: az ő egyetemük vezetése inkább lapít. Képzeljük el Magyarországon, hogy egy olyan egyetemet, melynek igazgatósági tagjait Semjén Zsolt nevezi ki, és ezek után nyílt állásfoglalásokban bírálja a kormány döntéseit (Pence nem is nagyon járt az egyetem környékén az elmúlt években). Nyilván, abban, hogy ilyen függetlenek tudnak lenni, sokat számít, hogy csak a költségvetésük cca. 30%-a jön állami forrásból, a többi tandíj, grant, adomány.

Van továbbá – de ez elég természetes - LGBTQ support center: 

Meg intenzív kampány a szexuális erőszak ellen: minden piszoár felett ilyeneket lehet olvasni, meggátolandó a nemi indulatok elszabadulását: 
 

Csak Bloomingtonban több mint 40 000 hallgató van, és az egyetemnek elég nagy az impaktja. Már négyen is voltak, mióta idejöttem, akikkel beszéltem nem egyetemi ügyekben (újságírók meg think-tankekben dolgozó emberek), akikről kiderült hogy az IU-n tanultak.

Ami a legnagyobb különbség az otthoni egyetemekhez képest, hogy az itthoni diákok, alumnik, oktatók mennyire büszkék az egyetemükre. Nehéz elképzelni otthon akármelyik egyetem hallgatóiról, hogy éjjel-nappal olyan cuccokban járjanak, amin az egyetem logója van - az egyetemi póló nálunk inkább olyan, amit a fizika szakosok vesznek fel tornaórára. Az egyetemi identitás kialakításában és a hallgatók vonzásában a sport elég komoly szerepet játszik, az IU-nak elég menő kosárlabdacsapata van például.

Ahogy Detti is utalt már rá, az IU logója (ami kicsit enigmatikusan gyakorlatilag úgy néz ki mint egy Pszi-jel) mindenhol ott van, és újszülöttől nyugdíjasig mindenki hordja az egyetem logójával ellátott cuccokat. A belvárosban mindenütt ott lobognak az IU-s zászlók (amit Márk csak „dolgozói zászló”-nak nevez).

Van jó egyetemi rádió: WIUX, ezt szoktam hallgatni az autóban amikor éppen nem gyerekzenéket hallgatunk gyerekeket furikázva (≈ soha), általában jó indie meg punk zenék mennek rajta. Van egy kifejezetten bloomingtoni banda is: a Ghost Mice, ami a hallgathatóság tartományán belül eső folk-punkot játszik:

Az egyetemen a legjobb a hallgatók mentalitása: aktívak, kérdeznek, vitatkoznak, ráadásul jól visszajelzéseket adnak az órára (remélem, ezek után írásban anonim módon nem húzzák majd le). Ennek egyetlen hátránya, hogy a gondosan bekészített slide-jaimat általában nem tudom ellőni. Teljesen máshogy kell itt készülni az órákra, mint otthon: sokkal kevesebbet lehet elmondani, viszont mivel bevonódnak a vitákba, sokkal többet visznek haza a diákok tudásként, tapasztalatként, véleményként. Szemináriumokat tartok - első félévben elég kevés diákom volt, de most a másodikban van összesen 15, ami elég jónak számít a tanszék átlagában, de még elég teret enged az interaktivitásnak. A diákok háttere elég vegyes: többnyire amerikai állampolgárok valamilyen kelet-európai háttérrel vagy személyes európai tapasztalattal.

Az egyetlen problémás diákom eddig egy paki informatikushallgató volt. Nem volt buta fiú egyáltalán, és még be is lehetett vonni ebbe-abba annak ellenére, hogy sem Európáról, sem úgy általában politikáról nem tudott semmit (pedig a kurzus kelet-közép-európai radikalizmusról és populizmusról szólt). A nagyobb baj az volt, hogy az iváson kívül más nem nagyon érdekelte („fraternity”-tag volt, folyamatos bulikkal), és ezt nem is nagyon titkolta. Mikor nem olvasta el az órára a feladatokat, azzal mentegetőzött, hogy másnapos. Mikor pedig  módon vizsgát írattam volna vele (is), amire olvasni kellett volna, akkor kicsit felháborodottan leadta az órát.

Viszont az Egyetem és a Gyerek szétválasztása ha nem is írásban rögzített, de elég komolyan vett elv: ha a gyerekeket az egyetem épületébe néha beviszem (Márk imád a szobámban „dolgozást” imitálni), akkor inkább furcsa, kissé elítélő pillantások, mint cukiskodás kísérik őket. Bezzeg az ELTE-n, ahol anno még tantárgy feliratkozásnál is hatalmas előnyt jelentett a gyerek! Többen hozták  magukkal, faltörő kosként használva, hogy pár hellyel előrébb kerüljenek a listákon.

Egyelőre ennyi, legközelebb majd írok olyanokról (más tollaival ékeskedve), hogy mi köze van Vonnegutnak Indiana államhoz, illetve, hogy mit keres majd Röhrig Géza Bloomingtonban. Stay tuned!