Kezdjük ott, hogy valamelyik nap, mikor ránéztem a telefonom térképére, hogy valami aktuális útvonalat megnézzek, ezt láttam. Na akkor valami leesett:

Persze, nem csak ez kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, hogy elköltöztünk az USA-ba.

Tizenöt évvel ezelőtt már egyszer elköltözünk Petivel egy másik országba, de akkor nagyon más volt minden. Kettesben utaztunk, másodéves egyetemista kis nyikhajok voltunk, és „csak” Európába, Olaszországba utaztunk 3,5 hónapra. Nagyon érdekes és izgalmas utazás volt az is, de talán megkockáztathatom már így előre, hogy ez még nagyobb kaland lesz.

Nagyon sűrű napokon vagyunk túl, tele sok jóval és néhány nehézséggel, de mindennel együtt jól alakulnak a dolgaink. Az ide út kapcsán az egyik legnagyobb tanulság az volt, amit tulajdonképpen már eddig is tudtam: ami miatt az ember sokat izgul, azzal nem lesz semmi gond, inkább máshol jönnek a gebaszok. Az elég rövid bécsi csatlakozási idő miatt sokat aggódtunk, hezitáltunk előzetesen. Az volt a legsimább az egész út során. Még csak kontroll vizsgálatunk sem volt, kiszálltunk, kicsit gyalogoltunk, a gyerekek miatt kaptunk némi előnyt a kapuknál, és egyszerűen csak átmentünk és felültünk. Még vártunk is egy csomót, míg a hatalmas gép megtelik utasokkal. Ehhez képest a babakocsinkat eltüntették a gép mélyére (de aztán meglett), és a legnagyobb szívás a chicagoi reptéren volt, a non citizens controlnál, ahol egészen konkrétan másfél órát álltunk sorban a 13 órás repülés után a két kölökkel. Na az kemény volt. Reménykedtünk abban, hogy valamelyikük sírása majd meghatja a keményszívű határőröket, de nem. Teljesen érthetetlen oknál fogva amolyan random módon néha kiemeltek gyerekes családokat, akik előbbre juthattak, de mi nem tartoztunk eme szerencsések közé. Aztán megkaptuk az Amerikai Egyesült Államok legkőkeményebb vámellenőrzőjét, aki terminátor fejjel nézett, és közölte, hogy „there is a mistake!”. Az volt a hatalmas hiba, hogy a másfél éves Sára lányunk nem J2, hanem J1 vízumot kapott az útlevelébe. Mondta ezt nekünk, úgy háromszor egymás után, roppant szigorú fejjel, amitől én kissé beszartam. De valójában ez nem a mi hibánk volt, egyszerűen elírás történt, de valamiért ez az ember valami hatalmas bocsánatkérést várt volna, vagy nem is tudom. Aztán sok adminisztrálás és szigorúfej után végre mehettünk, és micsoda szerencse!, minden csomagunk ott volt. Miután még átküldtek minket egy extra csomagellenőrzésen, biztos veszélyes csempészeknek tűnhettünk (mikor Peti rákérdezett, hogy miért van szükség a plusz ellenőrzésre, a válasz spártai volt: „because i told you so!”.

Nagyon jól tettük, hogy egy éjszakát megszálltunk Chicagoban (pontosabban a reptér melletti Des Plaines nevezetű településen), mert konkrétan 15 óra telt el a budapesti taxiba szállás és a hotelba érkezés között… Elég fura volt, hogy ekkor verőfényes, izzasztó délután volt épp, de hát mi gyorsan alkalmazkodtunk, és átsétáltunk a hotellal szemben lévő kis étterembe, ahol – Peti kivételével –  életünkben először ültünk egy amerikai vendéglőben. A brutális adagok, az elképesztően kedves kiszolgálás is annyira jól kifejezte, hogy milyen is ez az ország. 

Mivel Sári a chicagoi reptéren kínjában jól bealudt, nem lepődtünk meg, hogy a chicagoi idő szerinti éjszaka közepén, fél 3-kor vidáman kurjantgatva felébredt, s ezzel Márkot is kicsábította az ágyból. Így egy kellemes éjszakai sétát tehettünk, és hajnali négykor már a Seven Elevenben voltunk...  Ez a jetlag probléma viszont néhány nap alatt megoldódott, az érkezést követő harmadik nap már teljesen úgy keltünk-feküdtünk, mint szoktuk.

Bár azt hittem, hogy a második nap lényegesen egyszerűbb lesz, mint az első (mert hát azért hadd jegyezzem meg, hogy a 10 órás repülőút nem volt végig kéjutazás szegény kicsikkel, de egyébként nagyon ügyesek voltak), tévedtem. A Chicago-Bloomington útvonalat bérelt autóval tettük meg, ami durván 400 km, s így olyan 4 órás útra számítottunk. Sajnos a dugók közbeszóltak, így 5,5-6 óra lett belőle…

Viszont egészen csodálatos autóval utaztunk, egy hatalmas Kia mittoménmivel, de olyan igazi amerikai nagy és fullextrás járgány, persze automata sebváltós. Az autóbérlésnél már meg is volt az első igazi amerikai feeling. Kértünk két gyerekülést, és az egyiknek a beszereléséhez szerettünk volna némi segítséget kérni, ám erre – több ügyintézőtől is – ez a válasz érkezett, hogy „I’m legally not allowed to help”. Vagyis, mivel nem száz százalékig biztos benne, hogy hogyan kell beszerelni, inkább nem segít, nehogy bepereljük, ha baj történne. Így inkább senki sem segített J Nagyon vicces látni ezt a kettősséget, egyrészről a „vigyázunk rád, óvunk téged” (pl. műanyag poharakra rá van írva, hogy vigyázz, ne idd forrón az italt, mert megéget), másrészről a bárki bármit megtehet (mész az országúton, és hatalmas fegyverboltot látsz csak úgy elsuhanni melletted).

Na de másnap délután megérkeztünk Bloomingtonba! Még aznap át is vettük az apartmanunkat – bár akkor, egy éjszakát még hotelban töltöttünk. Erre ugyebár azért volt szükség, mert itt az a szokás, hogy mindenki teljesen üresen adja ki, veszi ki a lakást. A Landlord, Bill, hát igazán izgalmas személyiség. Mondhatnám enyhén kényszeres. Vagyis nem is enyhén. Megérkeztünk a lakáshoz délután 4-kor teljesen kimerülten, és olyan 1,5-2 órán keresztül tartott az átvételi procedúra. Két kimerült kisgyerekkel. Bill ugyanis egy két oldalas check listtel várt bennünket, melyen pontról pontra, és csakis kizárólag az előre megadott sorrendben végig haladtunk. Vagyis, hogyan figyeljünk arra, hogy a bejárati ajtó ne ütközzön össze a mögötte található gardrób ajtajával, helyezzünk papírt, de nehogy tapadósat, a konyhaszekrények polcaira, „slowly and smoothly” használjuk a konyhában található csapot, és persze minden bútor talpára helyezzünk tapadós filckorongot, nehogy felsértsük vele a parkettát, mint ahogy korábbi lakók ezt merészelték. Kaptunk egy sérüléstérképet is a lakásról, hogy lássuk, hol van jelenleg kopás a konyhapulton, maszat a konyhakövön és karcolás a parkettán… Én asszem, a két gyerek mellett most vetek keresztet a teljes kaucióra, mert hogy mi ezt az – egyébként csodásan tiszta és rendezett – környezetet nem fogjuk tudni produkálni 10 hónap múlva, az biztos.

Nagyon sokáig keresgéltük a lakást, míg ezt megtaláltuk (ismét köszönet Zsófiéknak, hogy segítettek nekünk ebben), és nagyon örülünk, hogy végül emellett döntöttünk. Nagyon szép és nyugis helyen vagyunk, a lakás szép, tágas, kis hátsó terasszal, 3 hálóval és egy nappalival, az ablakunkból egy klassz játszótérre nézünk, és mókusok szaladgálnak a fákon és nyuszik a fűben. Egyszerűen zseniális például, hogy nem kell két gyerekkel és 3 hatalmas szatyorral nap mint nap felmásznom a 4. emeletre, vagy akár 50 métert gyalogolni a leparkolt autótól.  Apró örömök, de ezek most nagyon jól jönnek.

És már autónk is van! Egy meglett korú, sokat tapasztalt Dodge Karavan, amit szintén örököltünk a korábbi magyar családoktól, és akkora, mint egy ház. Mintha egy teherautót kéne vezetnem, nem beszélve az automata sebváltóról.

A következő napok pedig a teljesen üres lakás alap tételeinek beszerzésével teltek. Itt a városban (és tán egész Amerikában?) az a szokás, hogy a lakásokat teljesen üresen adják ki. Ez ugye amolyan tabula rasa, és lehetőséged van olyan otthont teremteni, amilyet csak szeretnél, viszont nem könnyítik meg – különösen a külföldről érkezők – helyzetét. Szerencsére a korábbi magyaroktól és egy jelenleg is itt élő magyar családtól már előzetesen be tudtunk szerezni egy dupla matracot és egy gyerekágyat, így kicsit szűkösen, de mindhárman jót aludtunk az első éjszaka. Aztán két nap vásárlás zajlott gőzerővel, elég hatékonyak voltunk azzal együtt, hogy szegény gyerekek néha besokalltak. Ami nagyon klassz, és ez köszönhető elsősorban annak, hogy ez egy egyetemváros, ahová a diákok ki- és beköltöznek, hogy rengetek garázsvásár, használt cucc vásár és üzlet található. A Warehouse nevű éves egyetemi vásáron például 46 dollárért vettünk egy mikrót, vasalódeszkát, evőeszközöket, poharakat, és egyéb háztartási kellékeket. A Restore-ban pedig 100 dollárért 3 állólámpát és egy tömör fa étkezőasztalt, meg némi konyhacuccot szereztünk be.

Márk és Sári nagyon jól veszik az akadályokat eddig. Márk izgalmas utazásnak fogja fej hála istennek, a 10 órás Bécs-Chicago után például közölte, hogy „nagyon jó volt ez a repülés!” (Persze az extra mennyiségű mesenézés sokat segített az ügy megítélésén J ). Az üres lakástól először idegenkedett – meg persze attól, hogy egy ismeretlen és angolul karattyoló (amúgy nagyon kedves, jófej) fickóval, Billel órákon át beszélgetünk. A mellettünk lévő szuper játszótér, a rengeteg zöld, az utcákon ugráló mókusok és nyuszik, a lakásban lévő új játékok mind-mind segítik a gyors akklimatizálódást, és nagyon jól érzi magát.

A kis Sárinak meg kvázi még mindegy, hogy hol van, ha jöhet-mehet, rohangálhat, játszhat, és ott vagyunk vele, akkor nagy baja nincsen. Hétfőtől jön a bölcsi, aztán meg az ovi, na az persze egy újabb mérföldkő lesz…

A város gyönyörű, nem beszélve az egyetemi campusról, de az érdeklődőknek mondanám, hogy ezekről külön tematikus bejegyzéssel készülünk majd :-)