Az élet Bloomingtonban, az USA-ban 10 hónapig. Négyesben, gyerekekkel, vendégoktató családfővel.

In Bloom'

A második nagyobb túránk I. rész: Washington DC

2017. március 20. - d e t t i

A következő két blogposztban elmesélem nektek legutóbbi utazásunkat, amelyben ellátogattunk a fővárosba, illetve Philadelphiába és Pittsburghbe is. Két részre bontom a sztorit, mert így egyenként talán emészthető hosszúságban tálalom nektek, én, aki hajlamos vagyok a szószátyárkodásra.

Persze joggal gondolhatjátok, kedves barátaim, hogy részletes áttekintést fogok nyújtani az említett városokról, melyek mindegyikben az ember simán eltölthetne minimum egy hetet úgy, hogy hiányérzettel távozik a látnivalókat illetően. Mert egyszerűen olyan jó mindegyik. De nem ez fog történni, és ennek két nyomós oka van. Ebből az egyik, ami mindenki számára világos, hogy nem egy kettesben utazó, andalgó párocska vagyunk, hanem egy kisgyerekekkel utazó család. De nem szeretnék "mindent" a gyermekeinkre kenni, mert jelen esetben a kettes számú tényező erősebbnek bizonyult, nevezetesen az IDŐJÁRÁS. Tudom, hogy nem vagyunk britek, hogy erről hosszasan értekezzünk és az olvasók hosszasan élvezzék ezt a témát, de most mégis kitérnék erre egy gondolat erejéig, ugyanis az időjárással kapcsolatos tapasztalataink az USA-ban kicsit eltérőek az otthoniaktól.

Ahogy arra egy korábbi posztomban utaltam is, mi egy brutál télre készültünk. Ezt prognosztizálták a korábbi évek (is). Ehhez képest mi eléggé szerencséseknek bizonyultunk a telet illetően, mivel faggyal, hóval decembertől napjainkig elég keveset találkoztunk. Decemberben volt egyszer némi hó, aztán január elején pár napot, utána jött az enyhe ám csapadékos január, a február pedig kész tavasz volt, nem egyszer 18-23 fokokkal (én nem vagyok képes Fahrenheitben számolni, nem érdekelnek ezek a hülye amerikaiak, azt vagyok csak hajlandó elfogadni, hogy a lakásban 72 fokot állítunk be és kész). Azt közben megtudtuk, hogy a februárnak ez a tulajdonsága kicsit sem tipikus. Azt viszont nem tudom, mennyire tipikus vagy sem, de tény, hogy a szélsőségek megnyilvánulása akár 24 órán belül igen gyakori. Vagyis rendszeresen történt olyan, hogy hajnalban csak pár fok volt, aztán délutánra már akár 15-20. 

Na de befejezem ezt az amatőr meteorológiai értekezést, és rátérek a lényegre, az úti beszámolóra. Mert időjárás ide vagy oda, látnivalók mennyisége ide vagy oda, szuper jó utunk volt. Az apropót két dolog adta: az egyik, hogy egy nagyon kedves ismerősünk és családja által meghívást kaptunk Washingtonba, a másik, hogy az egyetemen ekkor van a tavaszi szünet. Az első hosszabb utazásunk élményei alapján egyértelmű volt, hogy ide is autóval megyünk: sokkal olcsóbb, több szabadságot ad, és több mindent látunk, mintha repülővel mennénk. Ez persze több időt vesz igénybe, de ha belekalkuláljuk az említett 3. érvet, akkor már ez a szempont is háttérbe szorul. Peti órái a második félévben hétfőn és szerdán vannak, így még a szünet kezdete előtti héten, csütörtökön neki is indultunk. Az ilyen hosszabb utakra inkább autót szoktunk bérelni, mert - bár imádjuk a jó öreg Dodge-ot - hosszabb utakra nem merészkedünk el vele... Ezzel nemcsak a biztonságérzetünket növeljük, hanem Márk számára mindig egy izgalmas fejleményt jelent, hogy ez alkalommal vajon milyen márkájú autóval utazunk. Az eredeti terv az volt, hogy elmegyünk Washingtonig, majd onnan még átruccanunk New Yorkba is, ha már. Aztán ahogy egy kicsit jobban belegondoltunk ebbe a tervbe, azonnal módosítottunk rajta, és kilőttük NYC-t. Ennek két oka volt: 1. DC és NYC között azért nem olyan kicsi a távolság, és még ha azt le is nyomjuk odafele gond nélkül, a hazafele út Bloomingtonig a közel 770 mérföldjével és majdnem 12 óra nettó autózással kissé sok volna. 2. Ez volt egyébként a nyomósabb érv: pár napra New Yorkba menni két kisgyerekkel, egyszerűen hülyeség. Az a város annál sokkal nagyobb falat, mindenféle szempontból, s oda majd inkább kettesben megyünk el egyszer (gondolom, nyugger korunkban). Így aztán módosítottuk a második fő célpontot Philadelphiára, ami szintén azon a vidéken van, mégis közelebb DC-hez, és egyben az otthonunkhoz, ráadásul gyerekes szempontból sokkal kedvezőbb célpont NYC-nél.

Csütörtök délután el is indultunk (természetesen olyan másfél-két órával később a tervezetthez képest), ekkor még rövid ujjú pólóinkban, légkondicionálást is használva a bérelt Nissanban. Az első célpont a világhírű Cambridge-volt, Ohio államban. Ez a település pont félúton, kb. 5 órányira volt Bloomingtontól, egyébként pedig a Salt Fork State Park (és a Salt Fork tó) közelében fekszik. A szállásfoglaláskor úgy véltem, na itt majd megejtünk egy kellemes délutáni sétát - ez persze elmaradt a kései indulás miatt, így csupán a cambridge-i hotelünket ismerhettük meg behatóan. Például, hogy hol található az épületben porral oltó készülék. És most tegye fel a kezét az a kedves olvasó, akinek a gyerekei még szintén kéjes vonzalmat éreznek a porral oltók iránt! Nálunk akárhova megyünk - legyen az kisbolt, bevásárlóközpont, hotel, múzeum stb. - a gyermekeink megkeresik, megtalálják és örvendeznek ezen tárgyaknak.
por.jpg

Másnap reggel jött a hideg zuhany: gyanútlanul széthúztam a hotelszoba függönyét, és ránk vigyorgott a hóval borított táj, mínusz 2 fokkal és jegyes széllel fűszerezve. (Oké, nem volt száz százalékig meglepetés, azért az időjárás előrejelzésből lehetett tudni, hogy nem lesz éppen kánikulánk az utazás alatt.) Egy gyors reggeli és egy gyors medencézés után nekivágtunk a második szakasznak, melynek célpontja a Washington külvárosában, található Falls Chuch volt, itt élnek Katáék, akik meghívtak bennünket. Az utazás elképesztő volt az időjárás szempontjából: volt, hogy hóviharban küzdöttünk, alig kilátva a szélvédő mögül, aztán 10 perc múlva nulla csapadék és csupa napsütés. Aztán kicsit később megint hó, majd megint szép idő. A teljes útszakasz alatt egyébként elég sok államon haladtunk keresztül, mivel sok állam találkozása valahogy pont erre a vidékre esik. Ezeken utaztunk át (volt, amelyik csak egy pár mérföldes csücsök volt): Ohio, West Virginia, Pennsylvania, Maryland és Virginia. De emlékeim szerint az időjárásban megjelenő drasztikus változások nem az államhatárokhoz kötődtek, hiába történtek oly gyakran, mint amilyen sokszor átléptünk egy államhatárt.

img_1715.JPG

Katáéknál 3 éjszakát töltöttünk, lényegében egy bő hétvégét. Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a náluk töltött időről, ez úton is nagyon köszönjük nekik, hogy vendégül láttak bennünket! A koszt, a kvártély, a sok jó beszélgetés, az idegenvezetés mind elsőrendű volt, ahogy Márk és Sári is nagyon élvezte a kiskorú házigazdákkal folytatott közös játékot.

img_3924.JPGimg_3982.JPG

Washingtonban ugyan végig tiszta és napos időnk volt, viszont végig mínusz és rettenetesen hideg szél fújt. Ezért mikor újra és újra megpróbálkoztunk a városban való sétálgatással, elég hamar visszamenekültünk valamilyen zárt térbe. Először természetesen elmentünk a National Mall-ra, ami a város legfontosabb és legnagyobb tere, parkkal és az azt körülvevő rengeteg múzeummal és nevezetes épülettel. A National Gallery of Art szoborkertjében sétálgattunk egyet, szuper kis hely volt.

park2.jpg

park1.jpg

Aztán a nagy hideg miatt bemenekültünk a tér másik oldalán található National Air and Space Museum-ba, aminek van egy nagyon korrekt gyerekrészlege is, amolyan interaktív, mindent megfogdosós, kipróbálós fajta. Ráadásul - s ez igaz a városban található nemzeti múzeumok mindegyikére - ingyenes a belépés, ami kisgyerekkel érkező látogatók számára különösen praktikus, hiszen ebben a kategóriában sosem tudhatod, hogy mikor kell feladnod az egészet és távoznod a helyszínről. Ebben az esetben viszont nem kell egy vagyont kidobnod az ablakon, ha ez a forgatókönyv állna elő. Mi sem töltöttünk sok időt ott, mivel éhséglázadás tört ki mind a négy gyereken. Maga a múzeum egyébként hatalmas, és több szempontból is reptérre emlékeztet: biztonsági vizsgálatot követően jutsz be (ez igaz a többi múzeumra is), hatalmas hangár a központja, rengeteg ember jön-megy és sokan a földön üldögélve várakoztak pont úgy, mint a reptereken.

rep1.jpg

rep2.jpg

A National Mall-on azért még sétálgattunk egyet, és így megtekintettük a US Capitolt, a Washington Monument-et (kicsit távolabbról), National Gallery of Art-ot. Több sajnos nem fért bele, a gyereke be is fáradtak, és mindannyian inkább a nyugira vágytunk, így a házigazdáinknál töltöttük a nap további részét.

img_3949_1.JPGUS Capitol

img_3932_1.JPGWashington Monument (jobb) és Smithsonian Castle (bal)

ggart.jpg

A National Gallery of Art előtt (a hajamat a szél fújta ilyen csodálatosra)

Másnap - amikor is mínuszok és a szél továbbra is kitartott - elmentünk és megnéztük a Washington National Cathedralt. Ez egy gyönyörű katedrális a downtown-tól kicsit észak-nyugatra, egy kellemes negyedben. A Wikipédia szerint ez az USA második legnagyobb, és egyben a világ hatodik legnagyobb temploma. A látogatás során azt is megtudtuk, hogy 2011-ben volt egy földrengés Virginiában, amely sajnos ezt a templomot is érintette. Szerencsére az épület csak részben károsodott (de anyagiakban nem kevéssé, kb. 34 millió dollár értékben...), így emiatt egy ideig az egész katedrális, illetve sokáig a toronyban található kilátó is zárva volt. Szerencsénkre mi már fel tudtunk menni, és a kilátás mellett egy kis kiállítás keretében megnézhettük, az épület mely darabjai hullottak le a földrengés során, és hogy zajlottak/zajlanak a rekonstrukciós munkálatok.

kat3.jpg

kat2.jpg

kat1.jpg

cathedral.jpg

(oké, oké, ezt a képet nem én készítettem)

A templom közelében ráadásul volt egy nagyon klassz játszótér is, illetve egy szuper étterem, ahol aztán megebédeltünk (bocs, brunch volt koktéllal!). Itt nemcsak a kaja volt kiváló, hanem a "közönség" is. Ekkor ugyanis durván szembesültünk azzal (amit persze eddig is tudtunk), hogy Bloomington egy kisváros a világ végén, és teljesen más emberek élnek nálunk, mint egy "igazi" nagyvárosban. Ez most biztos egy kicsit sznobul hangzik, bár a világért sem akarok az lenni, és hangsúlyozom, nagyon szeretem a bloomingtoni embereket és jó itt élni. De ezen a helyen valahogy inkább otthon éreztük magunkat, mint egy kedves kis bloomingtoni étteremben, és ez inkább arról szól, hogy mindketten világ életünkben nagyvárosban laktunk (és akkor a budapesti nagyváros fogalma megint csak tök más, mint a washingtoni...) A nagyvárosi feeling nyilvánvalóan nemcsak itt volt érzékelhető, hanem maguk az épületek, az emberek az utcákon, a város lüktetése, és nem utolsó sorban, hogy nemcsak terepjárók és pickup-ok mennek gyök kettővel, hanem normális méretű autók is, amelyekben a volán mögött az emberek egy kicsit türelmetlenebbek, dudálnak, és egyáltalán mindenki valahogy úgy viselkedik, mint egy nagyvárosban. Ez most eléggé jól esett nekünk, mivel az ilyesmiből már elég nagy hiányunk volt.

img_4296.JPG

Nagyon sok mindent aztán csak autóból néztünk meg, tettünk egy körutat ilyen módon. A látnivalókat illetően természetesen maradt bennünk egy adag hiányérzet, a hétvége mégis nagyon szuper volt - most ennyi városnézés fért bele.

img_3986.JPG

Ott a Fehér Ház!

 Folyt. köv. hamarosan a második résszel!

Szakmai látogatás egy addiktológiai központban

És most jöjjön valami egészen más! 

Az embernek általában, mikor valahova elutazik (akár hosszabb, akár rövidebb időre), vannak tervei, hogy miket szeretne ott megnézni, csinálni, megismerni. Nekem többek között az is a terveim között szerepelt, hogy ha már itt élek 10 hónapig ebben az országban, jó lenne egy kicsit megismerni az itteni addiktológiai ellátórendszert. Vagy legalábbis belekóstolni, s meglátogatni egy vagy egy-két erre szakosodott központot. (Feltételezem, hogy az olvasóim körében mindenki számára világos, hogy ezt nem sajátélmény miatt, mondjuk saját függőségem kezelése okán szeretném, hanem mert ezen a területen dolgozom.)

A kezdet egy kicsit nehéz volt, mert hát hatalmas országról beszélünk, brutális távolságokkal. Én pedig olyan helyre szerettem volna menni, ahova érdemes ellátogatni, elsősorban szakmai szempontból. Viszont tudtam, hogy emiatt azért nem utazom át az ország másik felére egy vagyonért, így próbáltam a minőségi szempontot az optimális földrajzi távolsággal keresztezni. Kedves kollégám, Kati közbenjárásával kaptam két jó tippet egy neves kanadai szakembertől, hogy az USA-ban (és az én élőhelyem viszonylagos közelében) szerinte hova lenne érdemes ellátogatni. Az egyik javaslata a Hazelden Betty Ford Foundation volt, a másik pedig a Chestnut Health Systems. A Hazelden egy hatalmas szervezet, összesen 17 városban van központjuk, de többségében elég messze esnek az indianai Bloomingtontól. Egyedül a chicagoi telephely jött volna szóba, de egyrészről ott csak ambuláns (nem bentfekvéses) szolgáltatást nyújtanak, másrészt aztán találtam ennél még közelebbi célpontot.

A Chestnut egy kifejezetten Illinois-ban működő szervezet, több városban is van központjuk. Illinois Indianaval szomszédos állam, és a kiszemelt központ - hogy, hogy nem! - Bloomingtonban található. Igen, ez nem elírás, Illinoisban is van egy Bloomington (ahogy még egy-két más államban is, ebben egészen elképesztőek az amerikaiak, hogy valamiért véges számú településsel "dolgoznak", és azokat használják fel minden államban, nem egyszer félreértéseket vagy problémákat okozva az ide utazó turistáknak...) A két Bloomington között kb. 220 mérföld (354 km) távolság található, így nettó 3,5 órás autóúttal el lehet jutni az egyikből a másikba.

A célpont kitűzése után írtam is a Chestnut-nak, hogy mit  szólnának ahhoz, ha ellátogatnék hozzájuk. Már másnap megérkezett egy nagyon kedves válasz, amelyben örömüket fejezték ki az érdeklődés miatt, és afelől kérdeztek, melyik részleget szeretném megnézni, milyen terület érdekel, stb. A beindult levelezés végére egy olyan kis kompakt programot kaptam, hogy csak néztem: beszervezve 3 személy, 3 helyszínen, mettől meddig mit nézhetek meg, hogy jutok el az egyik helyről a másikra meg minden. 

Az első helyszín, ahol jártam a Crisis Stabilization/Detox Unit (Krízisintervenciós és detoxikáló egység).

img_2960.JPG

Itt az osztály igazgatója fogadott (ezen azért nagyon meglepődtem, és nagyon megtisztelő volt. Azért az rohadt jó az amerikaiaknál, hogy tényleg komolyan veszik az embert, és állnak rendelkezésre!). Először körbesétáltunk a kis épületben, aminek tehát két funkciója van: krízisintervenció és detoxifikálás. A beérkezőkkel az első interjú után kiderül, hogy milyen irányban szükséges elkezdeni a kezelést, A bent fekvéses kezelésre 16 ágy áll rendelkezésre, s mint kiderült, az állam ezt maximalizálja, ennél több egy kezelőegységben nem lehet. Kb. 2 hetet szokott bent tartózkodni egy beteg, aztán eldönti, hogy merre indul tovább. A beszélgetés során megtudtam, hogy a betegek elsősorban 2 fő szer miatt jelennek meg: alkohol és heroin vagy egyéb opiát. Más szer elvétve jelenik csak meg mostanában. Ami az ellátáshoz jutást illeti, természetesen nem lényegtelen szempont a biztosítás - van-e neked, s hogy milyen, mi mindent fedez. Ami viszont örömteli, hogy akinek nincs biztosítása, vagy nem sokat érő van, az sem esik el a kezeléstől, számukra állami támogatásból tudnak kezelést biztosítani. 

Egy óra beszélgetés után átvezettem a második helyszínhez, ami a felnőtt szerfüggőket kezelő központ volt (center for Adult Chemical Dependency). Hát itt is na részleg vezetője fogadott, az előbbi hölgyhöz képest egy még kedvesebb nő személyében. Itt is megtekinthettem a különböző helyiségeket, illetve a vezető szobájában cseveghettünk az itteni munkáról. Itt az ambuláns kezelés mellett van bentfekvő részleg, ahol kb. 2 hónapot szoktak eltölteni a betegek. Ahogy ez sok magyarországi hosszúterápiás kezelőhelyre is jellemző, itt sem keverik a két nemet. Korábbi tapasztalatok alapján döntöttek úgy, hogy külön női, és külön férfi osztályok működnek, mivel a koedukált megoldás sok problémát szült (értsd, összejöttek egymással a páciensek, s ez sokszor inkább hátráltatta a gyógyulási folyamatot). Megnézhettem a kezeltek napi beosztását is, gyakorlatilag egész nap, reggeltől estig foglalkozásokon vesznek részt, strukturált, tematikus csoportok váltják egymást, viszonylag kevés szabadidővel. Ilyen foglalkozásiak vannak, mint például asszertivitás tréning, stresszkezelő technikák, visszaesés megelőzését segítő módszerek elsajátítása. 

img_2963.JPG

Ő egy tengerimalac, akit a bentlakók gondoznak.

varoterem.jpg

Váróterem. A képen elsősorban azért nem szerepel személy, mert nem akartam senkiről fotót készíteni ebben a helyzetben. Amúgy volt egyszem férfi, aki várt. (Egyébként van ám itt is várólista a kezelésre, hetek, hónapok, azaz ez nemcsak magyar sajátosság)

img_2965.JPG

Tornaterem kosárlabda és más labdajátékok lehetőségével, ping-pong asztallal, csocsóval.

gyerekszoba.jpg

Játszószoba gyerekkel érkező (nyilván elsősorban ambuláns vagy újonnan jelentkező) betegeknek

A két részlegen tett látogatás alapján az alábbi főbb tapasztalatokkal gazdagodtam az amerikai nép problémás drogfogyasztásáról :

#1. HEROIN. Helyileg a legnagyobb problémát az opiát okozza, azon belül is a heroin. Az igazgató 28 éves helyi pályafutása során szerzett tapasztalatai szerint az államukban a 80-as években a heroin volt a fő gond, aztán a 90-es években a kokain, utána következett a metamfetamin időszaka, és most megint visszatértek a heroinhoz.(Természetesen itt most a függőkre, a kezelésben lévőkre kell gondolni, mert úgy egyébként persze a "könnyebb drogok" itt is vezetnek, mint a legtöbb helyen a világon.)

#2 GYÓGYSZEREK. A heroinistákkal kapcsolatban van ám egy nagyon fontos tényező, s ez igen nagy probléma jelenleg: a függők nagy százalékban azért kattantak rá a szerre, mert korábban valamilyen betegség vagy sérülés miatt az orvosuk kemény fájdalomcsillapítóval kezelte őket, erre aztán szépen rászoktak, s onnan tértek rá a heroinra. Ugyanis mint megtudtam, a heroin olcsóbban beszerezhető számukra, mint az a fájdalomcsillapító, amire rákattantak, s amire a kezelés egy pontján az orvos már nem írt fel receptet. A detox részlegen például egy olyan beteget említett a vezető, aki egy huszonéves kosaras srác volt, lesérült, fájdalomcsillapítóval kezelték, erre pikk-pakk rászokott, és aztán ment tovább a heroin felé. A másik sztorit a másik részleg vezetője mesélte, aki egy idős bácsi volt, akit a templomban ismert meg, s aki 65 (!) évesen szokott rá a heroinra szintén az említett fájdalomcsillapítók miatt. Az amerikaiak gyógyszerekkel való, mienktől eltérő kapcsolatát azért mi is látjuk helyi szinten. Itt alap, hogy bemész egy bevásárlóközpontba, és vény nélkül vehetsz magadnak ezt-azt. Sokkal kevésbé van ez kontroll alatt, mint nálunk. (Ez amúgy valahogy azzal is összefügg, hogy igen drága az orvosi ellátás, ha nincs valami zsíros biztosításod, és ebben az esetben messziről elkerülöd az orvost, és inkább az öngyógyítást választod a patika segítségével.) Szóval máshogy szocializálódnak az amerikaiak a gyógyszerekkel kapcsolatban.

#3 METAMFETAMIN FŐZŐCSKÉZÉS. Én itt és most töredelmesen bevallom, hogy egyetlen részt sem láttam a Breaking Bad című sorozatból. Még. Ám azok, akik ezt a sorozatot ismerik, tudják, hogy ebben a metamfetamin készítés témája központi szerepet kap. Na most itt Amerikában ez egy valós probléma, és nem is olyan kicsi. Azzal együtt, hogy az elmúlt években csökkenő tendenciát mutat a laborok száma. 2010-ben több, mint 15000 labort foglaltak le az egész országban, ehhez képest 2014-ben ez már "csak" 9300 körül volt. Ami számunkra egy érdekesség, hogy Indiana állam alaposan benne van ebben a meth labor bizniszben, mi több, az élen jár az államok között! 2014-ben majdnem 1500 labort regisztráltak, és ez az érték kiugróan magas a többi államéhoz képest.

 

Hogy mi lehet ennek az oka, azt nem tudom (megpróbálok majd utánaolvasni), de lehet, hogy az Indiana University kémia szaka túlzottan fejlett... :-) Igazából persze nem gondolnám, hogy ennek az egyetemhez bármi köze lenne - egyrészről, hiszen minden más államban is van egyetem, másrészről ha megnézzük az Indiana államon belüli bontást az egyes "megyékre" (county) nézve, akkor az a megye, ahol Bloomington és így az egyetem található, a laborok terén inkább a sor végfelé látható (Monroe county a mi megyénk).

map6_05_1.jpg

A meth laborokkal még az is egy hatalmas gond, hogy az otthoni illegális kotyvasztás nem egyszer durván megbosszulja magát: felrobban az egész házi labor. Erről a sajtóból számos szép példát lehet hozni, ebben a gyűjteményben a szerzők csokorba szedték az általuk legborzalmasabb eseteket. Nektek itt van egy kép, a mi kis Indianánkból, Evansville nevű településből:

#4 AZ ÚJ SZEREK KEVÉSBÉ OKOZNAK PROBLÉMÁT - mint például Magyarországon vagy akár egész Európában. A beszélgetésből kiderült, hogy azért itt is létezik ez a probléma, de úgy tűnik, korántsem dominál annyira, mint nálunk.

Na de még térjünk még vissza egy kicsit a Chestnut-ra. 

Mert azt még el akartam mesélni, hogy mennyire jófej volt az a nő is, aki a harmadik részlegen fogadott. Ez a központ, s egyben a legnagyobb a 3 közül, a város szélén egy irodaépületben található, s ez a szervezet kutatóközpontja. Két fő profiljuk van, a kutatások és a szükségletfelmérés, melyhez az évek során kidolgoztak egy saját, komplex mérőmódszert. Ez mostanra egy nagyon népszerű módszer lett a szakemberek körében, így rengetegen vásárolják meg tőlük, és nagyon sok képzést tartanak a kérdőív használatáról. Nem akarok túl sok részletbe bocsátkozni ezzel kapcsolatosan (amúgy én is csak alapvető információkat szereztem), hanem inkább azt szeretném kihangsúlyozni, ami szerintem a legjobb ebben a rendszerben. Az, hogy egy olyan szervezetről van szó, ahol az elmélet, a kutatás és a gyakorlati terepmunka, vagyis a betegek kezelése nagyon szorosan összefonódott. Folyamatos az együttműködés: a kutatók azért dolgoznak, hogy segítsék a klinikusok munkáját (pl. ezért dolgoztak ki hasznos igény- és állapotfelmérő módszereket), a klinikusok pedig munkájuk során adatokkal szolgálnak a kutatások számára. 

Az amúgy nagyon gyakori más városokban és országokban - így Magyarországon is -, hogy egy kutatócsoport, mondjuk egy egyetemi tanszék együttműködik egy kezelőhellyel, pl. egy kórházzal, ambulanciával, valamilyen kutatás érdekében. De az tudtommal (és ebben a beszélgető partnerem is megerősített, hogy amerikai szinten is így van) az nagyon ritka, hogy egy addiktológiai szervezetnek magának legyen egy ilyen fejlett kutatóközpontja. Van vagy 8 kutatójuk, akik folyamatosan publikálnak, és rajtuk kívül dolgozik még ott egy rakás ember, akik a programok fejlesztésével, tréningekkel, stb. foglalkoznak. Szóval elég ideálisnak tűnik mindez!

A látogatás végén pedig kaptam tőlük ajándékba egy nagyon szép és vaskos kis kötetet az amerikai addiktológiai ellátás történetéről, ezt:

Végezetül szeretném iderakni nektek kedvenc témába vágó klipemet a kilencvenes évekből, a nigériai származású Svédország fogorvosként végzett énekestől, Dr. Albantól. A dal hatására szerintem annak idején milliók rohantak a rehabokba!

Baby shower party

Ha valaki esetleg még nem hallott volna erről a kifejezésről, hogy "baby shower party", akkor annak elárulom, hogy ez 

- nem egy közös medencés buli babákkal

- nem keresztelkedés utáni összejövetel

- és nem is annak megünneplése, hogy a babának vettünk egy csinos kis zuhanyt.

Ez egy olyan parti, ahol nőnemű barátok azt ünneplik, hogy egyik társuknak hamarosan gyermeke születik. Az ünneplésnek pedig van egy nagyon praktikus vonulata (ugye említettem már, hogy az amerikaiak RENDKÍVÜL praktikus népség? de tényleg!): ezen a bulin a leendő kismama összeszedhet minden szükséges tárgyat, ami az újszülött érkezésekor kellhet. És hogy a praktikusságot tovább fokozzuk, nem úgy megy ám ez, hogy mindenki amolyan Hűbele Balázs módjára megveszi, amit jónak gondol! Egy előre összeállított listából lehet válogatni, mi több, előre meghatározott boltokban konkrét árucikkeket lehet megvásárolni. Az ember csak bemegy mondjuk a Macy's vagy a Target gyermekosztályára, kéri XY baby shower list-jét, és máris megnézheti, mi maradt még neki. Aztán a nőcik összejönnek, átadják az ajándékokat, és mulatoznak vérmérsékletük szerint (és közösségükben lévő terhes nővel összeegyeztethető módon). Én magát a kifejezést bevallom, csak itt hallottam először, de a jelenséggel korábban a televízió segítségével már találkoztam. Láttam például Rachel Green babaváró buliját, nem beszélve a Szex és New York vonatkozó epizódjairól. Így aztán azt is tudtam, hogy lehet így is érkezni egy ilyen buliba:

babyshower.jpg

S hogy miért ez a hosszas bevezető ebben a témában? Igen, jól sejtitek, magam is kaptam egy meghívást egy baby shower party-ba. Erről akartam mesélni egy kicsit, ugyanis ez egy picit alternatívabb babaváró buli volt a fentebb bemutatott prototípushoz képest. 

A blogban már többször utaltam az ún "anyatalálkára", ahova kéthetente csütörtök délelőttönként járok. Az egész akkor kezdődött, mikor még csak kb. 1 hónapja laktunk Bloomingtonban, és megismerkedtem Rebeccával, aki kedvesen meghívott ebbe a klubba. A klub lényege, hogy olyan anyák találkoznak egymással, akik a városban élnek, és szeretnék fejleszteni angoltudásukat azzal, hogy más itt élő anyukákkal csevegnek. Ha nem is minden alkalommal, de sokszor voltam már ilyen összejövetelen, és nagyon kedves embereket ismertem meg körükben. Ráadásul van két nő is, akiket más szálról is ismerek, mivel az ő gyerekeik Sári csoporttársai a bölcsődében (mind a ketten Kínából költöztek ide évekkel ezelőtt). Körülbelül 8-10-en szoktunk ott lenni egy ilyen találkozón, és az alapító amerikai csajok mellett van több kínai, egy szaúdi és én, a magyar. Az egész találkozót egyébként az a Hannah kezdeményezte, aki gyerekkorának jelentős részében a családjával (azon belül a szintén klubtag Sarah-val) Oroszországban, azon belül pedig egy ideig Szibériában (!) éltek. Még Oroszországban jártak el egy hasonló klubba, s Hannah bevallása szerint nagyon szereti a nemzetközi ismeretségeket és találkozókat, ezért hozta létre a csoportot. Ennek tükrében sokszor dumálunk a különböző kultúrák közötti különbségekről, például az ünnepekben, szokásokban, étkezésben, gyereknevelésben, szabadidő eltöltésben megjelenő eltérésekről. Érdekesség még, hogy az amerikai csajok (5-en vannak) mind vallásosak (azt hiszem, mindegyikük metodista), és mind déli államokból (pl. Georgia, Alabama, Mississippi) költöztek ide, főnként az egyetemhez való kötödés miatt (de nem minden esetben). Bevallom, még sosem mertem megkérdezni őket arról, mit gondolnak a jelenlegi politikai helyzetről, mert nem találtam rá az alkalmas pillanatot és módot, de azt hiszem egyébként, hogy nyitott gondolkodású konzervatív emberek. Máskülönben a magunk fajta külföldiek, különösen a Szaúd-Arábiából származó (szintén) Sarah nem nagyon kapott volna meghívást és olyan szíves fogadtatást, mint amilyet ő vagy bárki más kap. Egyszóval nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg, akik a konzervatív-vallásos életvitelnek megfelelően ontják magukból a gyerekeket. Minimum két gyereke van mindenkinek, pontosabban akinek "csak kettő" van, az várja a harmadikat. Telt múlt az idő, mikorra egyszer csak kiderült, 4-en is terhesek a társaságban (Renéével, az egyik kínai származású anyukával azóta folyton azzal piszkáljuk egymást, hogy ki lesz a következő /hasonlóképpen elegendőnek tartjuk háztartásunkban a 2 gyermeket/). Ez adta az apropót a baby shower party-ra, amit az alapító tag, Hannah szervezett meg.

Amit még meg kell említsek a klubról, hogy a találkozó ideje alatt az anyukák porontyai (hű, ezt a szót igazából utálom, na mindegy) is jelen vannak. A Bannaker közösségi ház játszótermében dumálunk ugyanis, így a gyerekek közben szépen önállóan eljátszanak. (Nyilván vannak kisebb-nagyobb incidensek, de az amerikai nők, vagy legalábbis e csoport tagjai elképesztő nyugalommal kezelik ezeket a helyzeteket. Respect!) Egyszóval, a találkozásaink gyerek jelenléttel terheltek (néhányunk részéről, akiknek bölcsődében van a gyereke, nem), így a babaváró buli is ezen keretek között szerveződött. Ez pedig máris az első pontja a klasszikus bulitól való eltérésnek: gyerekekkel együtt zajlott a buli. 

Miben volt még más?

- A napszaknak nem egy kései pontján, hanem délelőtt találkoztunk.

- Nem egy, hanem 4 leendő anyukát ünnepeltünk (2 amerikai, 1 kínai, 1 szaúdi)

- Nem volt ajándéklista! Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy senki sem az első gyermekét várja. Így aztán a legalapvetőbb eszközök nyilván ott vannak már a háztartásban. Ráadásul egy összevont bulit tartottunk, s a nem terhes anyukáknak elég nagy szívás lett volna 4 különböző ajándékot megvenni. Amúgy meg valószínűleg a jófejséág volt a harmadik ok, nem az ajándékozást tekintették fő szempontnak.

De, hogy azért ne legyen teljesen üreskezű a dolog, a szervezők azt találták ki, mindenki vegyen/vigyen pár egyszínű body-t, rugdalózót, és abból kreálunk majd közös ajándékokat. Meg persze vitt mindenki valami kis egyszerű rágcsát, kaját is (és itt akkor eldicsekedhetem azzal, hogy az általam sütött zserbó nagy sikert aratott).

A buli klassz volt, a dumcsizás mellett megejtettünk egy gyermek tematikájú activity játékot is, illetve elkészítettük az ajándékokat. Íme néhány kép a buliból:

img_2885.JPG

 Multikulti buli

 

img_2887.JPG

 A dekoráció is mindig fontos része a babaváró bulinak

 

img_2881.JPGMég ne egyél, please!

 

img_2890.JPGKedvenc képem!

 

activity.jpgInstrukciók mutogatós játékhoz

 

cash.jpgNa ő a legviccesebb gyermek a jelenlévő kb. 14-ből

 

renee.jpgReneevel

 

img_2909.JPGA body-kból és rugdalózókból sütit készítettünk. A házigazda instrukciói alapján egy ruhanemű közepére egy babazoknit helyeztünk, majd feltekercseltük, és alul a zoknit ráhúztuk, hogy egyben maradjon, végül sütitartó papírba, és az összesen sütitartó dobozkába tettük. A házigazda ennél szebbeket készített, mint ami nekünk sikerült, lásd kép. A színes csomagolópapír pedig kis babatörülközőket tartalmaz, amolyan virágcsokorra emlékeztetve. 

img_2915.JPGÉs íme, az ünnepeltek!

Sok sikert nekik az újabb jövevényhez! (kitiltott szó #2)

Debut

Nem szeretem az elhamarkodottságot, különösen ha blogírásról van szó. De így hat hónap után megkockáztatom, hogy összegyűlt és megérlelődött annyi élményanyag, ami talán érdemes egy blogposztra.

Hogy kellően egyetemielőadás-szerű legyen a mondanivalóm, és biztos mindenkit eltántorítsak az esetleges jövőbeni posztjaim olvasásától, az egyetem vázlatos történetével kezdem. 

Az Indiana University múltja szinte egyidős magával az államéval: 1820-ban döntöttek az alapításáról, mindössze négy évvel azután, hogy Indiana, 19. tagállamként, az USA tagállama lett (tavaly volt az állami bicentenárium). Annak ellenére, hogy – északi tagállamként is  – az egyik legkonzervatívabb állam (Trump alelnöke, a keresztény jobboldal, a melegellenes és abortuszellenes törvényeket jegyző, kreacionista Mike Pence is itt volt kormányzó és az egyetem Board of Governors-jának ő a vezetője), kifejezetten progresszív történelmű egyetem. Az első fekete hallgató 1895-ben, az első  női hallgató 1869-ben, az első fekete női hallgató 1919-ben szerzett diplomát (miközben a nők szavazójogát pl. csak 1920-tól garantálták törvényben föderális szinten).

Maga a tanszék, amin tanítok, a második világháborúnak, aztán a hidegháborús korszaknak köszönheti felfutását, mint egyfajta eurázsiai nyelvi-kulturális tudásközpont. 1943-ban egy „Army Specialized Training Program for Central Eurasian Languages” indult az egyetemen, aztán ez az ötvenes-hatvanas években felfejlődött. A Central Eurasian Studiessal együttműködő Russian and Eastern European Institute (a két tanszék Együtt lefedi szinte teljes Kelet-Európát és Eurázsiát) pedig 1958-ban alakult.

Ami az egyetem mostani karakterét illeti, inkább nyugodt, mint forradalmi: nincs safe space mozgalom, nincs Black Block, nem jön ide Milo Yiannopoulos provokálni, nem voltak tömegtüntetések Trump ellen a kampuszon.

Viszont voltak megmozdulások a városban (és Indianapolisban is), az egyetem elég korrektül kiáll amikor fontos dolgokról van szó. A választások után az egyetem vezetői elég sok üzenetet fogalmaztak meg, melyek lényege az volt, hogy megosztó kampányon vagyunk túl, de fontos egyrészről, hogy mindenki fogadja el az eredményt, másrészt hogy az egyetem nem enged az értékeiből, és mindenkit megvédenek, akit faji, vallási, vagy más alapon bántalmazás ér. A hét muszlim országra bevezetett aztán kilőtt beutazási tilalom ellen pedig elég keményen felszólaltak – ezt több, más amerikai egyetemen tanító kolléga is megirigyelte, mondván: az ő egyetemük vezetése inkább lapít. Képzeljük el Magyarországon, hogy egy olyan egyetemet, melynek igazgatósági tagjait Semjén Zsolt nevezi ki, és ezek után nyílt állásfoglalásokban bírálja a kormány döntéseit (Pence nem is nagyon járt az egyetem környékén az elmúlt években). Nyilván, abban, hogy ilyen függetlenek tudnak lenni, sokat számít, hogy csak a költségvetésük cca. 30%-a jön állami forrásból, a többi tandíj, grant, adomány.

Van továbbá – de ez elég természetes - LGBTQ support center: img_0101.JPG

Meg intenzív kampány a szexuális erőszak ellen: minden piszoár felett ilyeneket lehet olvasni, meggátolandó a nemi indulatok elszabadulását: 
consent.PNG 

Csak Bloomingtonban több mint 40 000 hallgató van, és az egyetemnek elég nagy az impaktja. Már négyen is voltak, mióta idejöttem, akikkel beszéltem nem egyetemi ügyekben (újságírók meg think-tankekben dolgozó emberek), akikről kiderült hogy az IU-n tanultak.

Ami a legnagyobb különbség az otthoni egyetemekhez képest, hogy az itthoni diákok, alumnik, oktatók mennyire büszkék az egyetemükre. Nehéz elképzelni otthon akármelyik egyetem hallgatóiról, hogy éjjel-nappal olyan cuccokban járjanak, amin az egyetem logója van - az egyetemi póló nálunk inkább olyan, amit a fizika szakosok vesznek fel tornaórára. Az egyetemi identitás kialakításában és a hallgatók vonzásában a sport elég komoly szerepet játszik, az IU-nak elég menő kosárlabdacsapata van például.

Ahogy Detti is utalt már rá, az IU logója (ami kicsit enigmatikusan gyakorlatilag úgy néz ki mint egy Pszi-jel) mindenhol ott van, és újszülöttől nyugdíjasig mindenki hordja az egyetem logójával ellátott cuccokat. A belvárosban mindenütt ott lobognak az IU-s zászlók (amit Márk csak „dolgozói zászló”-nak nevez).

Van jó egyetemi rádió: WIUX, ezt szoktam hallgatni az autóban amikor éppen nem gyerekzenéket hallgatunk gyerekeket furikázva (≈ soha), általában jó indie meg punk zenék mennek rajta. Van egy kifejezetten bloomingtoni banda is: a Ghost Mice, ami a hallgathatóság tartományán belül eső folk-punkot játszik:

Az egyetemen a legjobb a hallgatók mentalitása: aktívak, kérdeznek, vitatkoznak, ráadásul jól visszajelzéseket adnak az órára (remélem, ezek után írásban anonim módon nem húzzák majd le). Ennek egyetlen hátránya, hogy a gondosan bekészített slide-jaimat általában nem tudom ellőni. Teljesen máshogy kell itt készülni az órákra, mint otthon: sokkal kevesebbet lehet elmondani, viszont mivel bevonódnak a vitákba, sokkal többet visznek haza a diákok tudásként, tapasztalatként, véleményként. Szemináriumokat tartok - első félévben elég kevés diákom volt, de most a másodikban van összesen 15, ami elég jónak számít a tanszék átlagában, de még elég teret enged az interaktivitásnak. A diákok háttere elég vegyes: többnyire amerikai állampolgárok valamilyen kelet-európai háttérrel vagy személyes európai tapasztalattal.

Az egyetlen problémás diákom eddig egy paki informatikushallgató volt. Nem volt buta fiú egyáltalán, és még be is lehetett vonni ebbe-abba annak ellenére, hogy sem Európáról, sem úgy általában politikáról nem tudott semmit (pedig a kurzus kelet-közép-európai radikalizmusról és populizmusról szólt). A nagyobb baj az volt, hogy az iváson kívül más nem nagyon érdekelte („fraternity”-tag volt, folyamatos bulikkal), és ezt nem is nagyon titkolta. Mikor nem olvasta el az órára a feladatokat, azzal mentegetőzött, hogy másnapos. Mikor pedig  módon vizsgát írattam volna vele (is), amire olvasni kellett volna, akkor kicsit felháborodottan leadta az órát.

Viszont az Egyetem és a Gyerek szétválasztása ha nem is írásban rögzített, de elég komolyan vett elv: ha a gyerekeket az egyetem épületébe néha beviszem (Márk imád a szobámban „dolgozást” imitálni), akkor inkább furcsa, kissé elítélő pillantások, mint cukiskodás kísérik őket. Bezzeg az ELTE-n, ahol anno még tantárgy feliratkozásnál is hatalmas előnyt jelentett a gyerek! Többen hozták  magukkal, faltörő kosként használva, hogy pár hellyel előrébb kerüljenek a listákon.

Egyelőre ennyi, legközelebb majd írok olyanokról (más tollaival ékeskedve), hogy mi köze van Vonnegutnak Indiana államhoz, illetve, hogy mit keres majd Röhrig Géza Bloomingtonban. Stay tuned!

 

Mit lehet csinálni a városban, télen, gyerekekkel?

Decemberben arra készültünk, hogy elviselhetetlen hideg lesz itt januárban, februárban, és még talán márciusban is. Ebbéli félelmünket a helyi lakosság több tagja is megerősítette, meg az a tény, hogy december második felében már masszív mínuszok voltak (de hó nem). Aztán jött a január, az elején tényleg volt párszor mínusz 16-18 fok is, és még egy kis hó is, úgy 2-3 napig. Aztán nuku, és az egész január nagyon enyhe volt, ám roppant gusztustalan: rengeteget esett az eső, folyamatos felhős ég, a napot elvétve láttuk csak. S mielőtt megkapom a felháborodott megjegyzéseket, igen, tudom, hogy ez igazán semmiség a 2017-es budapesti januári állapotokhoz képest, ahol rég nem látott hideg, fagy, hó és szmog uralkodik hetek óta. Ezt valóban nem irigylem és együtt érzek minden kedves honfitársammal, de ettől még itt is fennáll a nagy kérdés: mit kezdjen az ember 2 kisgyerekkel, akikkel outdoor programok (amiből viszont rengetegféle van errefelé) mostanság nem nagyon jönnek szóba.

Megmutatom a helyi gyerekes beltéri lehetőségeket, vállalva a kockázatot, hogy jó pár olvasó ennél a pontnál csukja be az oldalt azonnal, s ezt én tökéletesen megértem. Nektek: szevasztok! De a gyerekes témák iránt fogékony ismerőseinknek talán még érdekes is lehet ez a kis beszámoló. 

Először is hangsúlyoznom kell, hogy kisvárosban élünk. 80 ezer fő, ráadásul a fele egyetemista. Ők nem a játszóházakat, állatkerteket és bábszínházakat fogják keresni, ezért nagy elvárásai nem lehetnek az embernek ezen a téren. A következők tehát a lehetőségek:

1. városi (megyei) könyvtár

2. könyvesbolt gyermekrészlege

3. a plázában található játékbolt és kisállat kereskedés

4. Wonderlab

5. Jump 'n' Joey nevű játszóház (itt csak egyszer voltunk, többet nem, de ez majd kiderül, hogy miért)

6. Banneker közösségi ház (itt még csak én voltam. Nem játszani, majd ezt is elmondom).

Illetve ezeken kívül van még több sportközpont is a városban, ahova a gyerekeket ilyen-olyan foglalkozásokra (torna, foci, küzdősport) lehet vinni, de ezekről most külön nem teszek majd említést.

1. A könyvtár. 

Lévén "értelmiségi városról" van szó, talán nem meglepő, hogy több könyvtár is van Bloomingtonban. Az egyetemnek van egy szuper darab, de az természetesen szakkönyvtár. Emellett ott van a Monroe County Public Library, ahova mi is rendszeresen járunk. A gyerekrészlegre szoktunk menni értelemszerűen, ami önmagában hatalmas, de mindemellett van több külön terület a játékra is. Nagy játszósarok, külön játszószoba, kis csoportszoba és egy nagy vetítőterem. Azaz, nemcsak az olvasás-kölcsönzés lehetőségei adottak itt, hanem egyéb kulturális, szórakozási lehetőségek is. A játszórészlegen és játszószobában elég nagy a játékválaszték, és Márk nagy örömére több kis asztal is van gépekkel, ahol fejlesztő számítógépes játékokat is lehet játszani. A csoportszobában havonta pár alkalommal vannak kisebb rendezvények, felolvasóestek, mesélések, de volt már táncos mulatság is (szilveszter előtt). Az auditóriumban pedig havi-kéthavi rendszerességgel vannak nagyobb létszámot is befogadó programok: volt már bábszínházi előadás, varázsló show és filmvetítés is. Ezek mind-mind ingyenesek, így aztán - főleg ezen utóbbi nagyobb programokon - fürtökben lógnak a családok, így nagy küzdelem megy az ülőhelyekért. Ebből is látszik, hogy - egyetemi város ide vagy oda - az igény megvan ezekre a programokra, de a kínálaton lehetne még fejleszteni. Mert egyébként rengeteg család él ezen a vidéken, akik kapva kapnának a lehetőségen. Szóval ez itt egy piaci rés!

img_0414.JPGA gyerekrészleg kínálata

 

img_0416.JPG
img_1255.JPGRendeltetésszerű könyvtárhasználat

img_1250.JPGEz már egész közelít hozzá

 

img_1355.JPG

img_0884.JPGAz előadó melegít a bábszínházi előadás előtt

img_0913.JPGEsti mese

 

2. "A könyvesbolt", azaz a Barnes and Noble gyerekrészlege

Ez szórakozás terén sok átfedést nyújt az előző versenyzővel, de itt azért kisebb kínálattal dolgozhatunk. Itt "csak" könyvek vannak és egy kellemes vonatos terepasztal. Viszont nagyon közel van hozzánk, és változatosság kedvéért néha ide is megyünk a gyerekekkel. A könyvesbolton belül van egy Sturbucks is, aminek elvileg lehetne örülni is, de véleményem szerint mocskosul drága, ráadásul azután, hogy Sári egyszer a szellőzőnyílásba dugva az ujját elvágta és ömlött belőle a vér, de a személyzet nem mutatott különösebb érdeklődést a segítségnyújtásra, bár igényeltük volna, nem vagyunk törzsvendégek. (bocsánat a rövid és egyszerű mondatért). Egy kép azért ide illik illusztráció gyanánt (nem a balesetről):

img_0171.JPG

 

3. Pláza

Az egész úgy kezdődött, hogy kiutazásunk után kb. 3 nappal bementünk a közeli College Mall nevű plázába, hogy beszerezzük a nélkülözhetetlen, új okostelefonjainkat, amerikai szolgáltatóval. Ez egy egészen kibírhatatlanul hosszú, olyan 6-8 órás procedúra volt, amíg Peti ott várakozott, az ügyintéző telefonálgatott, és egyébként segítőkész módon azon volt, hogy a hatalmas kauciót lejjebb és lejjebb tornássza nekünk (mivel akkor még nem volt sem bankkártyánk, sem social security number-ünk, se semmink). Ezen röpke várakozási idő alatt, aminek ugye sosem lehetett tudni, hogy mikor lesz vége, a gyerekekkel próbáltam elütni az időt. Így fedeztük fel a játékboltot, és azt, hogy ott nemcsak vásárolni, hanem játszani is lehet. Itt ugyanis ez természetes, hogy ki vannak rakva asztalkákra a hívogató játékok - babaházak, autópálya, lovagvár, vonatpálya, gyerekkonyha, meg minden, amit akarsz. Elég gyorsan az egyik kedvenc helyük lett, amivel csak az lett a probléma, hogy én magam roppant kínosnak éreztem (és érzem ma is), hogy rendszeresen úgy megyünk oda, hogy nem veszünk semmit. Az eladók amúgy nagyon jófejek, és nem szokták sugallni, hogy igazán illene már venni is valamit, de azért akkor is néha ég a pofám. Persze, egyszer-kétszer vásároltunk már ott, de az csenevész mennyiség a látogatások számához képest.

img_0869.JPG

A plázában található másik kedvelt célpont az állatkereskedés. Itt ami egy átag magyar állatkereskedéshez képest más, hogy elsősorban nem rágcsálókra, madarakra és díszhalakra szakosodott, hanem kutyákra. Nagyobb méretű, üvegfallal ellátott polcokon vannak az állatok, és külön simogatósarokban lehet velük ismerkedni. Nekem kicsit kettős az élmény, mert bár a kutyák elég cukik és a gyerekek is imádják őket, állatbarát szempontból nem gondolom ideálisnak az elhelyezést. (Azt hiszem egyébként, hogy zárás után nem ezekben a fülkékben maradnak az állatok, hanem van egy raktárhelyiség vagy valami ilyesmi, és ott talán nagyobb és normálisabb térben élnek.)

img_1958.JPG

 

4. A Wonderlab

Na ez a best hely, ami a kisgyerekes programot illeti! Ez egy olyan játszóház, ami egyben természettudományos múzeum is. Vagyis minden játék egyben ismeretterjesztő és/vagy fejlesztő a gyerekek számára. Mi csak decemberben jártunk itt először, mivel a hosszú nyár miatt inkább kinti programokat szerveztünk, és tartogattuk a beltéri helyeket a télidőre. Na azóta törzsvendégek lettünk, és ez konkrét értelemben is igaz: második ottlétünkkor már éves tagságit váltottunk. 

Az alsó szinten rengeteg vizes játék van, ami nálunk azonnali sikert jelent. Füsttel teli buborékokat lehet elkapni és pukkasztani, kockákból torlasz várat lehet építeni ködnek, legóból pedig vízfolyamnak, különböző fajsúlyú folyadékokban lehet buborékokat gyártani és megnézni a sebességüket, és hasonló nyalánkságok. Van egy nagy csőrendszer, amibe különböző súlyú pamuttárgyakat behelyezve meg lehet nézni, hogy a befúvott levegő melyiket milyen gyorsan repíti ki, vannak különböző építőjátékok és az emeleten van egy biológiai szekció is: hüllők, rovarok, méhek kaptárban, és mikroszkóp alatt lehet kis vizsgálatokat végezni. Van még több mászófal, snowboard szimulátor, meg robotkéz, amit irányítva tárgyakat lehet megmarkolni. Egyszóval szuper.

img_1380.JPG

img_2023.JPG

vizes.jpg

fuvas.jpg
img_1009.JPG

img_1475.JPG

 

4. Jump 'n' Joey

Még pár nappal azelőtt, hogy megérkeztünk Amerikába, kaptam egy emailt Márk akkor még leendő ovistársának anyukájától, amelyben egy szülinapi zsúrra hívtak meg bennünket. Ez akkor egy játszótéren és egy hozzá tartozó "splash pad"-en (vizes "fröcsköldében") került megrendezésre (jó volt). Majd aztán pár héttel utána jött a következő meghívás, egy másik csoporttárs bulijára, ahova szintén elmentünk. (Szerencse, hogy a későbbiekben nem rendezett mindenki szülinapi zsúrt, mert így nem kellett bűntudattal élnünk amiatt, hogy mi a decemberi fagyban kinti lehetőségek vagy méregdrága benti helyszínek bérlése miatt nem rendezünk bulit negyven főnek szerény apartmanunkban. Amúgy eljátszottam a gondolattal, hogy a vendégeknek zsíros deszkát készítek paprikaszórással és lilahagymával, nagyon megnéztem volna az arcokat, mikor felszolgálom.) Na de, hogy a tárgyra térjek: a második buli ezen a bizonyos Jump 'n' Joey nevű helyen volt. Ez egy játszóház, de valójában egy mini kaszinó. Mert ugyan van benne pár ugrálóvár, a terem legnagyobb részében különböző játékgépek sorakoznak. Ezek egy része ügyességi játék (pl. le kell fröcskölni kacsákat vízzel úgy, hogy visszamenjenek a házukba), de másik részük bugyuta nyomogatós vagy szerencsejáték. Rögtön beugrottak a kóros játékszenvedéllyel kapcsolatos kutatásaink, és lelki szemeim előtt láttam a játékfüggők legújabb generációját. Mert persze a teremben lévő összes gyerek teljes eksztázisban rohangált a gépek között, és így volt ez a mieinkkel is. És az egész olyan profin ki van találva, mint az igazi kaszinóban: a játék végén jön az azonnali megerősítés, kis papírfecnik formájában. Ezeket a cédulácskákat kis kosárkában lehet gyűjtögetni, majd a játék végeztével x pontszámú papírdarabot adott tárgynyereményre lehet beváltani. És persze mindig jön vissza papír, csak a mennyisége változó a teljesítmény függvényében. Tehát garantált a rákattanás, és egy idő után az ugrálóvárak fel sem tűnnek a gyerekeknek. A magas addikciós potenciál miatt a helyre azóta nem látogattunk el.

img_0651.JPG

img_0650.JPGSzerény ugrálóvár

kaszino1.jpg

img_0669.JPG

img_0662.JPGEzek a nyeremény kuponok, kosárban gyűjtögetve

kaszino2.jpgA beváltás izgatott pillanatai

img_0676.JPGÉrtékes tárgyi nyereményeink

6. Banneker Community Center

Valamiért úgy alakult, hogy itt még nem voltunk a gyerekekkel, én viszont kéthetente meg szoktam fordulni itt. A korábban már említett "anya-találkozó" ugyanis itt zajlik. A közösségi ház egyik szintje egy játszószoba, elsősorban 0-3 éves gyerekeknek, és a helységben több beszélgető sarok, asztal is van a szülőknek. Itt szoktunk csevegni az amerikai, kínai és a legújabban becsatlakozott szaúdi anyukákkal, miközben gyermekeik játszanak. (Én ide mindig egyedül megyek, Sári akkor bölcisben.) A házban van még egy kis olvasószoba meg egy más, csoportfoglalkozásokra alkalmas helyiség, illetve egy nagy tornaterem, ahol már többször is láttam boldog nyugdíjas csapatokat röplabdázni vagy focizni. 

Ez hát a nem is olyan rossz leltár. Ettől még nagyon várjuk a tavaszt!

Duplafüggöny

Már egy ideje tervbe vettem, hogy írok egy kicsit az egyetemi sportközpontról. Mert így, hogy beköszöntött a tél (és a kinti futás csak szórványosan esik jól), Petivel mind a ketten rendszeres vendégei lettünk a dzsimnek. Az egyetemnek - ahova, ha még nem említettem volna, 80 ezer diák jár - egy nemcsak egy épületből, hanem több helyszínből álló sportkomplexuma van. Nagy mázlisták, akik itt tanulnak, ugyanis azzal, hogy van egy diákigazolványuk, ingyenesen használhatják az egészet. És ekkor ne valami kis lepukkant tornateremre gondoljatok, hanem igazi menő, az égvilágon mindenféle sportot magába foglaló központra. Az oktatóknak, családtagjaiknak, volt diákoknak és egyéb bármilyen vendégnek különböző tarifák vannak. Nekünk, mint oktatóknak (mert én "academic spouse"-ként ugyanaz a kategória vagyok, mint Peti), egy alkalom 6 dolcsi, ami egyébként elég baráti ár. Ezzel bármennyi időt bent lehetsz, és bármilyen sportot űzhetsz.

Mi a fő épületet ismertük meg behatóbban, amelyik 3 emeletes, és például van benne egy uszoda részleg is, 2 úszómedencével (s az egyik egyben műugró medence is). Itt a vízilabda edzésektől a vízi aerobikon át a műugró edzésekig és persze a szabad úszásig vagy úszásoktatásig minden van. Peti már tesztelte is a nagy medencét - ami persze nem 25 vagy 50 méteres, hanem 25 YARD hosszúságú volt (egy a sok idióta angolszász mértékegység közül, ami érthetetlen, hogy még miért létezik), és nagyon kellemes tapasztalatokra tett szert. A kis medence mögött egyébként az egyetem vízi sportokban híres-neves sportolóinak képei sorakoznak. 

img_2069.JPG

img_2070.JPG

Az egész épület akkora, mint egy sportcsarnok, s a három emeleten belül rengeteg külön terme van. Több kosárlabda pálya, röplabdapálya, focipálya, egy csomó squash pálya, két hatalmas terem csoportos fitnesz órákra, egy méretes edzőterem ezer kardio géppel, több kis gyúróterem, és még van egy beltéri futópálya is.

img_2578.JPGimg_2579.JPG 

futo.jpgfutogep.jpg

Az öltözővel kapcsolatban találkoztam egy-két helyi érdekességgel. Itt például valamiért imádják a számzáras lakatokat, ami számunkra egy rejtély, mivel sokkal pepecselősebb, mint szimplán bedugni egy kulcsot. És mivel a kódot tartalmazó bilétát ugyanúgy magaddal hurcibálod, mint ha kulcsod lenne, nem látjuk az előnyét sem. Ellenben az első pár alkalommal Peti is meg én is ideggörcsöt kaptunk, mire sikerült a megfelelő technikát alkalmazni, és mostanra már egész ügyesek vagyunk (állítólag a számzáras lakat kezelésének technikáját középiskolában is tanítják az amerikai diákoknak...). Két másik furcsaság az amerikaiak prüdériájával és szexuális témához való nagyon érzékeny hozzáállásukkal függ össze. Az egyik, hogy a - természetesen nem koedukált - öltözőn belül található még külön öltözőfülke, ha neked nem volna megfelelő, hogy más, azonos nemű vendégek között öltözzél. Ez tehát öltöző az öltözőben, és azt figyeltem meg, hogy ezt előszeretettel használják itt. Olyannyira, hogy volt, hogy már én éreztem kínosan magam, amiért merészelek nem külön bevonulni az átöltözéshez.
img_2049.JPG

A másik dolog viszont már bejön nekem is: a duplafüggöny. A zuhanyzóknál ugyanis az egyes zuhanyzófülkéket kettős függöny választja el a közös területtől: Az első függöny után egy saját kis öltöző szakaszba érkezik az ember, hogy aztán a következő függöny már a zuhanyzó sarkot választja el. Így aztán meghitt magányodban lehet öltözködni, és még a törölköződ és ruháid sem lesznek vizesek. 

dupla.jpg

Rátérve picit a közönségre: az egyetemisták igazán kihasználják ezt a pompás lehetőséget, és rendszerint rengetegen vannak. Szerencse, hogy ilyen hatalmas az épület, mert sosincs nyomasztó tömeg, mindig jut neked hely vagy a kívánt gép. Persze mi igencsak kisebbségben vagyunk középkorú látogatókként (asszem, most hívtam magam először annak, ez rettenetes), alapvetően ugyanis a diákok járnak ide, egy-két kivétellel. Én elsősorban fitnesz órákra járok, és jó párat kipróbáltam már. A legjobban a cardio hip-hop óra jön be, amit egyrészt nagyon élvezek, másrészt nosztalgiázva gondolok közben a régi hip-hop-os éveimre, s ezúton is csókoltatok minden régi táncos társamat... Az átlagéletkor itt viszont az én jelenlétemmel tornászódik fel körülbelül 23 évre, szóval én amolyan veterán vagyok ott. De becsületemre legyen mondva, hogy nem én vagyok a legbénább! :-) Persze az amerikaiakban azt nagyon bírom, hogy itt senkit sem érdekel, hogy ki béna, ki kövér, ki gebe, ki ilyen, ki olyan. Simán bevállalja a 120 kilós csaj, hogy bejön egy órára, és így, vagy úgy, de végig csinálja. Ahogy egyszem pasik is szégyenkezés nélkül állnak be másik 25 csaj közé, és lazán rázzák a seggüket, ha éppen az a feladat. (A legutóbbi hip-hop órán egyébként egy atletikus alkatú fekete srác táncolt mellettem, és annyira zseniálisan nyomta, hogy kvázi úgy éreztem magam, mintha egy amerikai videoklipbe csöppentem volna.) Az egymás és önmagunk elfogadását egyébként az is segíti, hogy maguk az oktatók sem mindig tökéletes alkatúak. Ennek pozitív oldalát is abszolút látom, de bevallom, nálam nem elég hiteles az olyan aerobik oktató, akinek hatalmas hurkái vannak, de ez a magas elvárás még biztos az én versenytornász szocializációmnak tudható be. Viszont azzal tényleg nagyon elégedett vagyok, hogy a csoportos órákat hirdető plakátokon nem csupa modell alkatú hölgy illusztrálja a gyakorlatokat:

plakat.jpg

Az öltözködést illetően is nagyon szimpatikus a légkör, itt ugyanis nem dívik a rongyrázás, magamutogatás, hanem mindenki az egyszerű, ám praktikus viselet híve. Ami nálunk alapvető, hogy megy a mustra a konditermekben, meg mindenki a legjobb cuccaiban, agyonsminkelve, beparfümözve libben be a gépterembe, itt ez senkinek eszébe sem jut. Ehhez az is hozzátartozik, az egyetemnek ez egy fajta policy-je is. Számos plakát hívja fel a figyelmet a "megfelelő" öltözködésre, és arra, hogy nem egy tengerparton vagyunk, hogy csak úgy a hasunkat, derekunkat, netán dekoltázsunkat mutogassuk:

img_2130.JPG

Egyébként szerintem ennek a szexuális témában nagyon elővigyázatos policy-nek a része az is, hogy az egész épületben nincs szauna (ami Magyarországon teljesen alapvető manapság egy jobb fitnesz teremben). Szerintem félnek attól, hogy a fürdőruhára vetkőzött szaunázó fiatalok majd jól megnézik egymást, és a végén még össze is jönnek. Az egyetem védelmére legyen azonban mondva, hogy nagyon tudatosan küzdenek a szexuális erőszak ellen, ami egyébként sajnos nem annyira ritka az egyetemi életen belül. Külön egyetemi szervezet is foglalkozik ezzel a témával, rengeteg felhívást tesznek közzé, nem egyszer az egyetemi buszok óriásplakátjai is az óvatosságra és egymás segítésére figyelmeztetik az utazókat. 

Amúgy a hip-hop órákon kívül sok mást is kipróbáltam. Visszatérő elem volt az oktatók működésében, hogy az instrukciókat mindig nagyon óvatosan, olyan amerikaiasan elfogadóan fogalmazzák meg. Ha jön egy újabb feladat, akkor szinte a legegyszerűbb mozdulatsort kérik, majd ezek bármilyen nehezítését, kombinálását már mindig úgy fogalmazzák meg, hogy "just an option" (csak egy lehetőség), "if you want an extra challange" (ha ezt még szeretnéd fokozni) és nem győzik hangsúlyozni, hogy ha ez neked sok, akkor "feel free to choose which is the best for you" (azt válaszd, amelyik neked a legmegfelelőbb). Persze én a tornász és kevés táncos múltammal nehogy már csak valami egyszerű gyakorlatsort végezzek, ezért én ezeknek sohasem dőlök be, de biztos sokan vannak, akiknek ez a kommunikáció sokkal megnyugtatóbb.

 Ez a klip pedig szóljon a régi hip-hop-os évek emlékére!

 

 

 

Néhány gondolat az itteni karácsonyról

Az amerikaiak már november végén megkezdik az össznépi karácsonyozást. Rémlett valami arról, hogy ők nem 24-én díszítik fel a fát, hanem már korábban, de azért az bevallom, meglepett, mikor itteni ismerősök facebook oldalán már november végén megláttam a lakásukban díszelgő csilivili karácsonyfát. Vagyis az a szokás, hogy ahogy vége van a hálaadásnak (ami mindig november utolsó csütörtökére esik), már díszítik is a fát. Nekem ez nagyon fura, mert a 24-ének számomra szerves része a közös karácsonyfa díszítés, miközben vagy a kötelező és egyben bugyuta karácsonyi filmek mennek a tévében, vagy pedig valamilyen karácsonyi zene szól. Így mi ragaszkodtunk is ehhez a szokáshoz itt kint is, és ennek megfelelően a favásárlást sem kapkodtuk el. Hát erről sajnos kiderült, hogy nagy hiba volt. Pont azért, mert az amerikaiak már november végén / december elején megveszik a fát, az árusok nem gondolkodnak abban, hogy akad még olyan "idióta", aki majd karácsony előtt egy héttel akar fát venni. Aztán nagyon gyanús lett, hogy a fenyőfa árusító helyeken (nagy szupermarketek parkolójában) a korábban látott fa mennyiség egyre csak fogy, és utánpótlás nem érkezik... December 11-én, egy nappal a floridai utunk előtt pedig meg is tudtam egy helyi baráttól, hogy sürgősen meg kell vegyem a fát, ha szeretnénk egyáltalán. Rohantam is, de sem a Kroeger, sem a Marsh parkolójában nem volt már egy sem, így aztán egy utolsó helyen, természetesen aranyáron (60 dollár!) sikerült vennem egy egyébként nagyon szép fát. És persze ott volt a talp probléma is, nyilván előző nap adta el az utolsót az árus, így a következő körben azt hajkurászhattam, míg megvettem egy árus által javasoltat (s amelyről egyébként 24-én csak kiderült, hogy használhatatlan, és ha nem tudtuk volna kötéllel kifeszíteni a csúcsánál a fát, akkor most is csak egy vízszintes fenyőnk lenne a lakásban).  

Ami viszont öröm volt az ürömben, hogy a kései bevásárlókörút miatt a karácsonyfadíszeket potom áron szereztem be, és nemcsak azért, mert nagy részüket a kiváló Dollar Tree-ben gyűjtöttem be (ahol tényleg minden 1 dollárba kerül), hanem mert a menő helyeken is 60-70%-os leértékelések voltak karácsony témában. S nekünk pedig, akik csak egy karácsonyt fogunk az államokban tölteni, és júniusban meg kell majd szabadulnunk a cuccaink legnagyobb részétől, nem lett volna okos dolog vagyonokat költeni a díszekre. Pedig díszekből aztán van kínálat, íme egy-két kedvenc:

szalonna_1.JPG

A díszekkel kapcsolatban pedig azért is kaptak tőlem egy hatalmas piros pontot az amerikaiak, mert hihetetlenül sok gyerekbarát cuccot árulnak. Amolyan ragasztgatós, matricás kézügyes terméket, amikből mondjuk mézeskalácsházat, télapókat, mézeskalács figurákat meg minden egyebet össze lehet rakni. Márk például imádott 30 ilyen kis figurát összeragasztgatni (Sári pedig szétcincálni őket):

figura2.jpg

 

Aztán a másik nagy eltérés ugyebár ez az egész Santa ügy. Azt is tudja mindenki, hogy az amerikai gyerekeknek nem a Jézuska, hanem Santa Claus hozza az ajándékokat - csak azt nem értem, hogy tudnak még ebben hinni az amerikai gyerekek, ha lépten nyomon Mikulásokkal találkoznak. A plázában egész decemberben minden nap fényképezkedni lehet Mikulással, és az iskolabuszokat is nem egyszer mikulás ruhába öltözött sofőrök vezetik. A TV-ből is ömlik ez a téma. Csoda, hogy Márk nem kérdezett rá erre, hogy mit keres még itt egyfolytában a Mikulás december 6-a után is, miután már rég itt hagyta az ablak alatt a szajrét... 

kutya_santa.jpg

Az "anyatalálkán" - ahogy Petivel nevezzük azt a minden második csütörtöki találkámat, ahol amerikai és más nemzetiségű (rajtam kívül még van egy kínai és egy frissen érkezett arab nő is) anyák cseverésznek - megtudtam, hogy nincs tipikus karácsonyi menü az amerikaiaknál. Míg a hálaadás (amire egyébként azt mondják, hogy a legkajacentrikusabb ünnepük) van egy szépen felépített vacsora, alapvetően jó kis elemekből, a karácsonyra csak annyit mondtak a csajok, hogy akkor mindenféle sütiket gyártanak... Mi igyekeztünk a hazai ízeket idevarázsolni, bár a hozzávalók beszerzése nem minden esetben volt egyszerű. Nagymamám konfitált kacsájánál nincs jobb az egész világon, s az ehhez szükséges kacsazsírt csak sok keresgélés után végül a Sahara Mart nevű csodás boltban találtam meg. Hát olcsó éppenséggel ez sem volt, egy 7 unciás (20 dekás) kiszerelés 8 dollárba (kb. 2400 Ft-ba) került... De legalább kaptam, ha már a kacsahájról le kellett mondanom :-) 

Így aztán sikerült elkészítenem a kacsát (egész jó lett), de emellett más, szívünknek kedves családi fogást is elkészítettünk. Anyukám diós bejglijét (még jó, hogy egyikünk sem szereti a mákot, mert azt bizony az amcsik nem árulnak), Jutka kukorica salátáját, a mindkettőnk családban elengedhetetlen lilahagymás krumplisalátát, Peti szüleinek borlevesét...

A szentesténk nagyon jól sikerült. Márk kívánsága, hogy a Jézuska ne feldíszített, hanem üres fát hozzon nekünk, hogy aztán mi együtt díszíthessük fel, eléggé kapóra jött nekünk - így nem kellett valamelyikünknek elcsatangolnia a két gyerekkel, míg a másik egyedül díszít. A meghitt pillanatokat pedig csak az idióta füstjelző készülék volt képes elrontani, amikor is három nyüzüge csillagszóró begyújtásánál veszett sipításba kezdett....

 kareszfa_1.JPG 

Dear Miami

Még a kiköltözésünk előtt nem sokkal úgy döntöttünk, mégsem karácsonyozunk otthon. Sok szempontból problémás lett volna az ide-oda utazás, viszont jó lett volna együtt lenni a családunkkal, barátainkkal... De idén ez most így alakul, s igyekszünk a helyzet pozitív oldalait látni. Ennek jegyében nem sokkal azután, hogy kiutaztunk, lefoglaltunk 3 repülőjegyet Miamiba (nem, nem hagytuk itt egyik gyerekünket sem, hanem Sári még infant kategóriába tartozóan ingyen utazhat, valamelyikünk ölében). Miért pont Miamiba? Mert ott ilyenkor is jó meleg van, és már sokat hallottunk róla másoktól.

Az, hogy mekkora ez az ország, már sokszor szemünkbe ötlött, mikor a konyhánkban szépen kiszögelt térképet tanulmányozzuk, de utazásaink során ez még sokkolóbb. Mintha ég és föld között utazgatna az ember. Egy meglehetősen nyugodt, kiszámítható, kellemesen egyhangú, a lakók összetétele alapján viszonylag homogén kisvárosból átrepültünk egy metropoliszba, ahol ráadásul a klíma és a lakosság is teljes mértékben különböző. 

A gépünk Indianapolisból indult, rögtön másfél órás késéssel. Szerencsére az indianapolisi reptér a maga kategóriájában egy nagyon kellemes hely, pont elviselhető méretű, átlátható, jó hangulatú. A csomagvizsgálók itt kivételesen nagyon kedvesek voltak (lehet, hogy ez már a közelgő Karácsonynak volt betudható), annak ellenére is, hogy gyermekeink akkor épp teljesen megőrültek, és Sári vezetésével állandóan ki-berohangáltak a szalagkorláttal elválasztott terelősorok között. A sorban mögöttünk álló utas kaján vigyorral a száján meg is jegyezte: "You are very brave."

img_2137_1.JPG

img_1065.JPG

Megkergült gyermekeinket a biztonsági ellenőröknek végül egy ilyen matrica felmutatásával sikerült csak átcsalogatni a fémdetektor kapun:

matrica.jpg

Aztán végre felpréselődhettünk az American Airlines kollekciójának legkisebb gépére (csak, hogy lássátok, hogy nem túlzok, a székek közötti folyosón nekem is le kellett hajtani a fejemet), ami kb. este 11-kor landolt Miamiban. Átvettük az iszonyat menő Chryslerünket, aztán irány Miami Beach. Az összes télikabátot, sapkát meg mindent azonnal begyömöszöltünk az egyik táskába, hogy aztán 5 napig rájuk se nézzünk. 

Ezek az első pillanataink Miamiban, egy légiutaskísérő társaságában, aki szándékosan széttrollkodta a fotónkat:
mtlf6127_1.jpg

itt pedig az autónk!img_1130.JPG

A hotel, ahol laktunk, végtelenül egyszerű volt, viszont 5 perc sétára volt a tenger, ami mindent kompenzált. Másnap rögtön ott is kezdtük a napot, ahol ilyen látvány fogadott bennünket, és ugyebár a kellemes 25 fok, ugyanilyen hőmérsékletű tengerrel:

img_2147_1.JPG

sea1.jpg

És mivel december közepe volt, nem éppen csúcsidőszak, ezért kellemesen üres volt az egész beach...

sea2.jpg

Ezek a stresszes állapotok fennálltak az 5 nap alatt, míg Miamiban voltunk, így minden délelőtt kint tanyáztunk a strandon...

Első délután persze rögtön meg is tekintettük a nevezetes Ocean Drive-ot, és bár mindenféle tippeket kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen zenéket is hallgassunk, amíg végigcsordogálunk a sétányon autóval, parkolóhelyet keresve Gryllus Vilmos Nem tudja a bálna, milyen jó a málna című slágerét bömböltettük. Az Ocean Drive vicces hely, ahol mindenféle arcokat lehet ott látni a kiöltözött párocskáktól a beszívva strandröplabdázó fekákon át a bikiniben görkorcsolyázó csajokig. Meg ugye van egy kellemes kis játszótér is, mi nyilván elég hamar ki is kötöttünk ott.

img_2177_1.JPG

img_2181_1.JPG

img_2183_1.JPG

sari1.jpg

És ott ilyen a beach:

img_2190_1.JPG

Miami városa egyébként egészen különleges. Nem egyszer voltunk már tengerparti nyaraláson, elsősorban Horvátországban és Görögországban, így alapvetően ahhoz szoktunk, hogy a nyaralóvároskák kicsik, átláthatók. Vagy pedig, ha tengerparton fekvő nagyobb városban jártunk, akkor az ottani strandok kevésbé voltak alkalmasak a fürdésre, akár csak amiatt, mert nem volt elég tiszta a víz. Ezért ez nagyon új élmény volt számunkra, hogy a tengerparti nyaralás egy metropolisz árnyékában történik, egyszerre lehet strandolni, és közvetlenül azt követően elveszni a felhőkarcolók közt. További érdekessége volt a városnak, hogy konkrétan senki nem angolul beszélt, hanem spanyolul. Persze, persze tudnak angolul (többségében legalább is...), de gyakorlatilag nem ez az elsődleges nyelv. A wikipédián hivatkozott 2010-es felmérések alapján a lakosságnak mindössze 12%-a fehér, a többiek szinte mind Közép-, illetve Dél-Amerikából érkeztek. Azt is írják itt, hogy 2010-ben a lakosok 58%-a nem USA-ban született állampolgár volt. Ezek az adatok természetesen szépen visszaköszönnek az utcákon is, elképesztően színes a város, az embereket illetően is. Aztán azt is megállapítottuk, hogy milyen jó, hogy az ember - főleg két kisgyerekkel, akik gyök kettővel haladnak - bérel egy autót, mert így autózás közben is sok mindent lehet látni a városból. És hát Miamiban autókázni elég cool volt, még akkor is, ha nekünk nem Lamborghinink meg Mazzeratink és Porschénk volt, mert ugyebár ilyenekből nem egyet, nem kettőt lehet látni arrafelé (és a Hollywood negyedben még nem is jártunk).

img_1111.JPG

img_2214_1.JPG

img_2217_2.JPG

Be is (át is) autóztunk a belvárosba. Ott, miután a gyerekeket teletömtük zsíros és cukros élelmiszerekkel (Utazási alapszabály gyerekekkel #1: Addig egy tapodtat se indulj városnézésre gyerekkel, amíg az összes primer szükséglete nincs kielégítve), nekiindultunk. 

fagyi.jpg

Először is kerestünk egy megállót, amivel a Metromover-re fel tudtunk szállni. Ez egy olyan felszín feletti metró - ráadásul teljesen ingyenes -, ami a belváros szívében megy körbe-körbe, nem is a felszínen, hanem vagy 3 emelet magasban, a felhőkarcolók között. 

img_2257_1.JPG

img_2229_2.JPG

metro.jpg

 

Miután tettünk egy karikát a metróval, leszálltunk a Bayfront Parknál, ami a belváros szívében, ugyanakkor az óceán partján fekszik. 

img_2266_1.JPG

img_2268_1.JPG

(Itt a helyi mókusokkal társalognak gyermekeink.)

A parkban található egyébként Miami alapító anyjának, Julia Sturtevant Tuttle-nak a szobra is. Ő 1891-ben költözött erre a vidékre, a  Miami folyó partjára, és benne merült fel az a gondolat, hogy itt a várost kellene építeni. (Egyébként Miami az egyetlen olyan város az USA-ban, amit egy nő alapított!) Rá is vett egy vasútvállalati vezetőt arra, hogy a vasúthálózatot terjesszék ki idáig, aztán szép lassan felépült a város.

szobor.jpg

Aztán elsétáltunk a Brickell hídig, és ez a negyed igazán lenyűgöző volt. Közben elég gyorsan be is esteledett, így az esti fényekben is láthattuk a belvárost (ráadásul a közelgő karácsony miatt rátettek még egy lapáttal a kivilágításokra). Sajnos a telefonunk közben mindkettőnknek lemerült.

img_2279_1.JPG

img_2280_1.JPG

Másnap egy hamisítatlan Diner-ban megebédeltünk, találkoztunk egy kb. 22 éve nem látott tornásztársammal és családjával, akik itt élnek Miami Beachen, illetve elmentünk Miami Beach legdélibb pontjáig, ahonnan isteni kilátás volt mind az óceánra, mind a South Beach-re, mind a városra...

A Dinerben:

img_2290_2.JPG

img_2292_1.JPG

img_1138.JPG

 South Point-on:

img_1141.JPG

img_1144.JPG

saripeti.jpg
img_1161.JPG

img_2331_2.JPG

img_2339_1.JPG

img_2340_1.JPG

img_2345_1.JPG

Ezen a ponton úgy éreztük, egy négyes szelfit igazán muszáj készíteni. Ezzel az eredménnyel zártuk a próbálkozást:

selfie.JPG

Az utolsó előtti napunkon azt terveztük, elautózunk Key West-ig, ott eltöltünk egy napot, aztán este vissza. Key West egy sziget Miamitól dél-nyugatra, egy zátonycsoport utolsó állomása, ahova autóval úgy lehet eljutni, hogy a szigeteken és a közöttük lévő hidakon megy át az ember. Úgy tudtuk, ez olyan 2 órás autóút, ám amikor indulás előtt csekkoltuk a tényleges távolságot, kiderült, hogy van az 3,5-4 óra is... A hosszú út miatt úgy döntöttünk, bár nekivágunk, valószínűleg nem jutunk el a végéig, hanem megyünk, ameddig tudunk. 

img_1183.JPG

img_2352_1.JPG

Először Islamorada-n álltunk meg az Anne's Beachen. Ez egy kis strand volt, nyugis, és gyönyörű vízimadarakkal fürdőzhettünk együtt.

img_2364_2.JPG

img_2361_1.JPG

saci.jpg(Itt borsófőzelék érkezik a tengerből)

madar.jpg

Aztán még egy kicsit továbbmentünk egészen Marathon-ig, a Sombrero Beach-ig, ami szintén egy pazar kis strand. 

img_2383_1.JPG

img_2387_1.JPG

img_2385_1.JPG

Mivel a gépünk szombaton késődélután indult vissza Indianapolisba, aznap már csak egy délelőtti utolsó strandolás fért bele. Miami éjszakai életét meglepő módon és kivételesen kihagytuk, ahogy persze a városnak igen sok negyedét, látnivalóját. De ha már a bejegyzés egy korábbi pontján merészeltem egy jó tanácsot adni gyerekes utazásokhoz, hadd adjak még egyet: azonnal felejtsd el azt az ambíciódat, hogy fel akarod fedezni az várost, ahová utaztál. Ha ezt sikerült elengedni, sokkal kellemesebb lesz az utazás mindenki számára.

Aztán majd nyugdíjas korunkban úgy is visszajövünk Petivel kettesben, és szétpartizzuk magunkat. Nyilván.

S végül, hogy miért "Dear Miami"? Hát ezért, s mert Márk annyira belezúgott ebbe a dalba, hogy Gryllus után, utazásunk további részeiben csak és kizárólag ezt hallgattuk:

Chicago chaláddal

Még november elején, rögtön a charlestoni utazásunk után jártunk Chicagoban néhány nap erejéig. Anyukám, nagymamám és nagybátyám ugyanis 2 hétre kijöttek hozzánk látogatóba, és az első közös napokat Chicagoban töltöttük. Sűrű utazós hetünk volt így, 7 napon belül ötször ültünk úgy autóban, hogy minimum 5 órát utaztunk...

Chicagoba koradélután érkeztünk, egy klassz airbnb-s lakásba, a központtól 20 perc metróútnyira (Irving Park negyed). A hotelszobák mocskosul drágák voltak, a legolcsóbb szoba, ami nekünk két kisgyerekkel (méret miatt) szóba jöhetett volna, az közel kétszer annyi lett volna, mint a lakás, amit végül kibéreltünk (pontosabban annak fele, hiszen az egyik hálószobában laktunk mi négyen, a másikban Anyuék). Ráadásul nagyon nyugis, szép környéken voltunk, mégis közel a metróhoz és így a központhoz is. Külön extraként megemlíteném, hogy errefelé nemcsak, hogy szintén sok volt a mókus, hanem még annyira szelídek is voltak, hogy odajöttek, és - mogyoróval - etetni is lehetett őket :-)

mokus.jpg

Anyukámék hősiesen, minden gond nélkül nélkül érkeztek az államokba, és onnan is az apartmanhoz. Nagy volt az öröm az újratalálkozáskor, és ezt csak fokozta a gyerekeknek becsempészett pöttyös termék...

tr.jpg

Aznap egy rövidebb esti sétálgatás fért még bele, az volt az első találkozásunk a várossal, hát eléggé lenyűgözött bennünket (na jó, Peti már egyszer járt itt hivatalos ügyben, de mindenki másnak tényleg ez volt az első). 

este4.jpg

este3.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

este1.jpgeste5.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Másnap aztán rendesen is nyakunkba vettük a várost. Már a metrón rögtön arculcsapásként ért bennünket, hogy kijöttünk a békés kisvárosi életből: a többedik metróra sikerült felpréselnünk magunkat, és az sem volt egyszerű - különösen nem két kisgyerekkel és egy akkor még be nem csukott babakocsival. Heten kb. 3 különböző ajtón tudtunk beszállni, és későbbi megállóknál tudtunk csak egymáshoz manőverezni. E kellemes húszperces utazás után viszont a nappal még csodálatosabb városba érkeztünk, ráadásul elképesztő szép időnk volt, napsütés és 20-25 fok (november 5-én).

Első utunk a Millennium Parkhoz vezetett. Ez egy hatalmas park a Michigan tó partján, brutál jó kilátással a városra, felhőkarcolókra. A tér egyik legfőbb nevezetessége a Cloud Gate (becenevén The Bean), ahol csak úgy tobzódnak a turisták, de ez eléggé érthető. Elképesztő jól néz ki, ahogy tükröződik rajta minden, s mindez egy torzított formában, ahogy az az alakjából adódik. Ráadásul - mivel egy kapu - át is lehet menni alatta, a gyerekek (is) nyilván nagyon élvezték ennek bámulászását, tapogatását és az alatta való keresztülrohangálást. 

img_1497_1.JPG

img_1498_1.JPG
bab1.jpg

img_1510_1.JPG

img_1516_1.JPG

A park helyén korábban - egészen 1997-ig - vonatállomás és parkolóházak voltak, némi kis parkkal kiegészülve, de mostanra egy kulturális központtá vált. Szobrok és szökőkutak mellett ugyanis van egy nagy szabadtéri színpad is, ahol rendszeresen vannak különféle koncertek. A parkban nekünk külön öröm volt, hogy volt több egymásból nyíló játszótér is, ilyen környezetben:

jatszo1_1.jpg
jatszo2_1.jpg

A hatalmas parkban a Loop negyedből kiindulva át lehet sétálni egészen a Michigan tó partjához, hát ott is jót lehet sétálgatni.

img_1535_2.JPG

img_1541_1.JPG

 Vagy akár futni, vadlibákat etetni, netán kerékpározni (Móni, királyság volt, mi? :-) ). Így:

img_1542_1.JPG
img_1537_1.JPG

Aztán folytattuk sétánkat a Loopban, amolyan gyerekes, nagycsaládos tempóban. Ez persze azt jelenti, hogy Chicagonak csak egy kis szánalmas szeletkéjét láttuk, s a szánalmas persze csak a mennyiségre vonatkozik, a "minőségre" nem. Közben beugrottunk egy könnyed ebédre A Brown Bag elnevezésű bisztróba, ahol isteni olasz minestrone levest és nagyon kompakt salátákat, tacokat és szendvicseket fogyasztottunk. Az ételek megrendelése elég trükkös volt, egy üzenőfüzetecskében kellet beikszelgetni, ki mit óhajt, majd leadni a pultosnak:

menu.jpg

Aztán elsétáltunk a Chicago folyóhoz, és miközben megtekintettük a gyönyörűséges Trump tornyot, átmentünk a DuSable hídon (ami egy a 18 chicagoi hídból... Annyi híd van itt, hogy még saját honlapja is van a gyűjteménynek...). Elég kellemes kis program lehet a folyón végig hajókázni és úgy belemerülni a downtown-ba, ez most nekünk sajnos nem fért bele. De legalább egy ideig sétálgattunk a folyóparton, az se volt rossz.

img_1550_2.JPG

img_1564_1.JPG

 trump.jpg
folyo.jpg

sari.jpg

Viszonylag korán visszatértünk az apartmanunkba, hogy a jetlag-elő családtagjaink és a kimerült kölkeink (és ettől még kimerültebb szülei, azaz mi) pihenjünk egyet, és egy jó magyaros paprikás krumplit fogyasszunk elsősorban Dédi közreműködésével. Este pedig egy kis kimenő is jutott nekünk, így a pont akkor a városban lévő kedves barátunkkal, Mónival együtt beültünk egy-két helyre a Logan Square környékén.

moni.jpg Mivel Anyukámék busza, ami Bloomingtonba ment, hajnali 7-kor indult (és szerettünk nem fél nappal később hazaérkezni, mint ők) vasárnap már nem folytattuk a városnézést. Arról, hogy miket NEM láttunk Chicagoban, egy egész regényt lehetne írni, de az nyugtat bennünket, hogy az az elhatározásunk sziklaszilárd, hogy amíg itt élünk Bloomingtonban, legalább egyszer, vagy akár többször is vissza fogunk térni ide. Már várjuk, ugyanis Chicago egészen isteni hely!!!

UI: Ez a kép ugyan nem Chicagoban készült, hanem az IU kampuszának főterén, de egy számomra kedves kép a látogatóinkról:
img_1611_1.JPG

Könyvesbolti csemegék

A Barnes & Noble könyvesbolt nemcsak azért kedvenc hely, mert a gyerekek nagyon szeretik a gyerekrészleget játszósarokkal, hanem mert a kínálat is pazar. A tegnap esti látogatásunk során lekaptunk egy-két érdekes darabot.

Például itt van néhány nélkülözhetetlennek tűnő falinaptár:

img_1834.JPG

 

Az alábbi kombó jól mutatott a polcon:

img_1865.JPG

 

Egyik személyes kedvencem volt az alábbi könyv:

img_1838.JPG

 Amiben ilyen és hasonló kis feladványok találhatók (megfejtés alább):

emoji.jpgimg_1837.JPG

 megf.jpg

 

Az emotikonok mint könyvfőszereplők azonban ne gondoljátok, hogy csak a felnőtt polcokon jelennek meg...:

img_1017.JPG

 

Az alábbi könyvet drága ex-kormányzónk, a leendő alelnök Pence úrnak ajánlom sok szeretettel. 

evol.jpg

(Egyébként az amerikaiak zseniálisak ebben, hogy a lényeget kiemelve, érdekes, olvasmányos módon írjanak bármiről. Ez a kiadvány elkészült még többek között pszichológiából, filozófiai tanokból, XX. századból, vallásokból. Többe is belelapoztam, nagyon frankók.)

Na aztán a következő könyvre egy olyan polcon bukkantam, ahol egyrészről amolyan romantikus színező könyvek (a színező könyveknek elképesztő divatja van itt, tudom, hogy már otthon is befutott, de az itteni kínálat brutális), másrészről meg boldogsággal és optimizmussal foglalkozó könyvecskék sorakoztak... Ide sikerült behelyezniük ezt:

img_1844.JPG

A 100-ból itt van pár (nekünk SUV-unk, azaz mini van-ünk van...):

img_1846.JPG

img_1847.JPG

img_1849.JPG

psyc.jpg

 

Ha már színezőkönyvek: azzal azért elbüszkélkednék, hogy Márkó egyik óvó"nénije" a szerzője az alábbi, egyetemi kampuszunkról készült színező könyvnek:

 issy.jpg

 

 Ha időmilliomos lennék, az ilyen könyvekkel órákat tudnék elmolyolni, annyira jók!:

pont1.jpgpont2.jpg

Ilyen hírességek bukkannak ki aztán a vonalak mögül:

pont3.jpg

pont4.jpg

 

Ez Peti egyik kedvence volt, a szerző neve (származása) teszi érdekessé a könyv címét:

am.jpg

Könyveken kívül ilyen hasznos dolgokat lehet még kapni: plüssállat táblagép-tartó, illetve ölbe helyezhető, csinos, mobil íróasztalka:

img_1863.JPG

img_1864.JPG

 

Nem beszélve a különböző sorozatokkal kapcsolatos menő cuccokról, mint mondjuk ez itt:

img_1824.JPG

Egyébként van Trónok harcás Rizikó is, elég csábító, hogy megvegyük, bár kettesben talán nem olyan szórakoztató... Ki jön ki hozzánk egy jót játszani?

És hát a boltnak hatalmas újságos, magazinos standja is van, íme egy kis kínálat az egyik témából. Éljen Trump!:

img_1857.JPG