Az élet Bloomingtonban, az USA-ban 10 hónapig. Négyesben, gyerekekkel, vendégoktató családfővel.

In Bloom'

In Bloom'

Duplafüggöny

2017. január 20. - d e t t i

Már egy ideje tervbe vettem, hogy írok egy kicsit az egyetemi sportközpontról. Mert így, hogy beköszöntött a tél (és a kinti futás csak szórványosan esik jól), Petivel mind a ketten rendszeres vendégei lettünk a dzsimnek. Az egyetemnek - ahova, ha még nem említettem volna, 80 ezer diák jár - egy nemcsak egy épületből, hanem több helyszínből álló sportkomplexuma van. Nagy mázlisták, akik itt tanulnak, ugyanis azzal, hogy van egy diákigazolványuk, ingyenesen használhatják az egészet. És ekkor ne valami kis lepukkant tornateremre gondoljatok, hanem igazi menő, az égvilágon mindenféle sportot magába foglaló központra. Az oktatóknak, családtagjaiknak, volt diákoknak és egyéb bármilyen vendégnek különböző tarifák vannak. Nekünk, mint oktatóknak (mert én "academic spouse"-ként ugyanaz a kategória vagyok, mint Peti), egy alkalom 6 dolcsi, ami egyébként elég baráti ár. Ezzel bármennyi időt bent lehetsz, és bármilyen sportot űzhetsz.

Mi a fő épületet ismertük meg behatóbban, amelyik 3 emeletes, és például van benne egy uszoda részleg is, 2 úszómedencével (s az egyik egyben műugró medence is). Itt a vízilabda edzésektől a vízi aerobikon át a műugró edzésekig és persze a szabad úszásig vagy úszásoktatásig minden van. Peti már tesztelte is a nagy medencét - ami persze nem 25 vagy 50 méteres, hanem 25 YARD hosszúságú volt (egy a sok idióta angolszász mértékegység közül, ami érthetetlen, hogy még miért létezik), és nagyon kellemes tapasztalatokra tett szert. A kis medence mögött egyébként az egyetem vízi sportokban híres-neves sportolóinak képei sorakoznak. 

img_2069.JPG

img_2070.JPG

Az egész épület akkora, mint egy sportcsarnok, s a három emeleten belül rengeteg külön terme van. Több kosárlabda pálya, röplabdapálya, focipálya, egy csomó squash pálya, két hatalmas terem csoportos fitnesz órákra, egy méretes edzőterem ezer kardio géppel, több kis gyúróterem, és még van egy beltéri futópálya is.

img_2578.JPGimg_2579.JPG 

futo.jpgfutogep.jpg

Az öltözővel kapcsolatban találkoztam egy-két helyi érdekességgel. Itt például valamiért imádják a számzáras lakatokat, ami számunkra egy rejtély, mivel sokkal pepecselősebb, mint szimplán bedugni egy kulcsot. És mivel a kódot tartalmazó bilétát ugyanúgy magaddal hurcibálod, mint ha kulcsod lenne, nem látjuk az előnyét sem. Ellenben az első pár alkalommal Peti is meg én is ideggörcsöt kaptunk, mire sikerült a megfelelő technikát alkalmazni, és mostanra már egész ügyesek vagyunk (állítólag a számzáras lakat kezelésének technikáját középiskolában is tanítják az amerikai diákoknak...). Két másik furcsaság az amerikaiak prüdériájával és szexuális témához való nagyon érzékeny hozzáállásukkal függ össze. Az egyik, hogy a - természetesen nem koedukált - öltözőn belül található még külön öltözőfülke, ha neked nem volna megfelelő, hogy más, azonos nemű vendégek között öltözzél. Ez tehát öltöző az öltözőben, és azt figyeltem meg, hogy ezt előszeretettel használják itt. Olyannyira, hogy volt, hogy már én éreztem kínosan magam, amiért merészelek nem külön bevonulni az átöltözéshez.
img_2049.JPG

A másik dolog viszont már bejön nekem is: a duplafüggöny. A zuhanyzóknál ugyanis az egyes zuhanyzófülkéket kettős függöny választja el a közös területtől: Az első függöny után egy saját kis öltöző szakaszba érkezik az ember, hogy aztán a következő függöny már a zuhanyzó sarkot választja el. Így aztán meghitt magányodban lehet öltözködni, és még a törölköződ és ruháid sem lesznek vizesek. 

dupla.jpg

Rátérve picit a közönségre: az egyetemisták igazán kihasználják ezt a pompás lehetőséget, és rendszerint rengetegen vannak. Szerencse, hogy ilyen hatalmas az épület, mert sosincs nyomasztó tömeg, mindig jut neked hely vagy a kívánt gép. Persze mi igencsak kisebbségben vagyunk középkorú látogatókként (asszem, most hívtam magam először annak, ez rettenetes), alapvetően ugyanis a diákok járnak ide, egy-két kivétellel. Én elsősorban fitnesz órákra járok, és jó párat kipróbáltam már. A legjobban a cardio hip-hop óra jön be, amit egyrészt nagyon élvezek, másrészt nosztalgiázva gondolok közben a régi hip-hop-os éveimre, s ezúton is csókoltatok minden régi táncos társamat... Az átlagéletkor itt viszont az én jelenlétemmel tornászódik fel körülbelül 23 évre, szóval én amolyan veterán vagyok ott. De becsületemre legyen mondva, hogy nem én vagyok a legbénább! :-) Persze az amerikaiakban azt nagyon bírom, hogy itt senkit sem érdekel, hogy ki béna, ki kövér, ki gebe, ki ilyen, ki olyan. Simán bevállalja a 120 kilós csaj, hogy bejön egy órára, és így, vagy úgy, de végig csinálja. Ahogy egyszem pasik is szégyenkezés nélkül állnak be másik 25 csaj közé, és lazán rázzák a seggüket, ha éppen az a feladat. (A legutóbbi hip-hop órán egyébként egy atletikus alkatú fekete srác táncolt mellettem, és annyira zseniálisan nyomta, hogy kvázi úgy éreztem magam, mintha egy amerikai videoklipbe csöppentem volna.) Az egymás és önmagunk elfogadását egyébként az is segíti, hogy maguk az oktatók sem mindig tökéletes alkatúak. Ennek pozitív oldalát is abszolút látom, de bevallom, nálam nem elég hiteles az olyan aerobik oktató, akinek hatalmas hurkái vannak, de ez a magas elvárás még biztos az én versenytornász szocializációmnak tudható be. Viszont azzal tényleg nagyon elégedett vagyok, hogy a csoportos órákat hirdető plakátokon nem csupa modell alkatú hölgy illusztrálja a gyakorlatokat:

plakat.jpg

Az öltözködést illetően is nagyon szimpatikus a légkör, itt ugyanis nem dívik a rongyrázás, magamutogatás, hanem mindenki az egyszerű, ám praktikus viselet híve. Ami nálunk alapvető, hogy megy a mustra a konditermekben, meg mindenki a legjobb cuccaiban, agyonsminkelve, beparfümözve libben be a gépterembe, itt ez senkinek eszébe sem jut. Ehhez az is hozzátartozik, az egyetemnek ez egy fajta policy-je is. Számos plakát hívja fel a figyelmet a "megfelelő" öltözködésre, és arra, hogy nem egy tengerparton vagyunk, hogy csak úgy a hasunkat, derekunkat, netán dekoltázsunkat mutogassuk:

img_2130.JPG

Egyébként szerintem ennek a szexuális témában nagyon elővigyázatos policy-nek a része az is, hogy az egész épületben nincs szauna (ami Magyarországon teljesen alapvető manapság egy jobb fitnesz teremben). Szerintem félnek attól, hogy a fürdőruhára vetkőzött szaunázó fiatalok majd jól megnézik egymást, és a végén még össze is jönnek. Az egyetem védelmére legyen azonban mondva, hogy nagyon tudatosan küzdenek a szexuális erőszak ellen, ami egyébként sajnos nem annyira ritka az egyetemi életen belül. Külön egyetemi szervezet is foglalkozik ezzel a témával, rengeteg felhívást tesznek közzé, nem egyszer az egyetemi buszok óriásplakátjai is az óvatosságra és egymás segítésére figyelmeztetik az utazókat. 

Amúgy a hip-hop órákon kívül sok mást is kipróbáltam. Visszatérő elem volt az oktatók működésében, hogy az instrukciókat mindig nagyon óvatosan, olyan amerikaiasan elfogadóan fogalmazzák meg. Ha jön egy újabb feladat, akkor szinte a legegyszerűbb mozdulatsort kérik, majd ezek bármilyen nehezítését, kombinálását már mindig úgy fogalmazzák meg, hogy "just an option" (csak egy lehetőség), "if you want an extra challange" (ha ezt még szeretnéd fokozni) és nem győzik hangsúlyozni, hogy ha ez neked sok, akkor "feel free to choose which is the best for you" (azt válaszd, amelyik neked a legmegfelelőbb). Persze én a tornász és kevés táncos múltammal nehogy már csak valami egyszerű gyakorlatsort végezzek, ezért én ezeknek sohasem dőlök be, de biztos sokan vannak, akiknek ez a kommunikáció sokkal megnyugtatóbb.

 Ez a klip pedig szóljon a régi hip-hop-os évek emlékére!

 

 

 

Néhány gondolat az itteni karácsonyról

Az amerikaiak már november végén megkezdik az össznépi karácsonyozást. Rémlett valami arról, hogy ők nem 24-én díszítik fel a fát, hanem már korábban, de azért az bevallom, meglepett, mikor itteni ismerősök facebook oldalán már november végén megláttam a lakásukban díszelgő csilivili karácsonyfát. Vagyis az a szokás, hogy ahogy vége van a hálaadásnak (ami mindig november utolsó csütörtökére esik), már díszítik is a fát. Nekem ez nagyon fura, mert a 24-ének számomra szerves része a közös karácsonyfa díszítés, miközben vagy a kötelező és egyben bugyuta karácsonyi filmek mennek a tévében, vagy pedig valamilyen karácsonyi zene szól. Így mi ragaszkodtunk is ehhez a szokáshoz itt kint is, és ennek megfelelően a favásárlást sem kapkodtuk el. Hát erről sajnos kiderült, hogy nagy hiba volt. Pont azért, mert az amerikaiak már november végén / december elején megveszik a fát, az árusok nem gondolkodnak abban, hogy akad még olyan "idióta", aki majd karácsony előtt egy héttel akar fát venni. Aztán nagyon gyanús lett, hogy a fenyőfa árusító helyeken (nagy szupermarketek parkolójában) a korábban látott fa mennyiség egyre csak fogy, és utánpótlás nem érkezik... December 11-én, egy nappal a floridai utunk előtt pedig meg is tudtam egy helyi baráttól, hogy sürgősen meg kell vegyem a fát, ha szeretnénk egyáltalán. Rohantam is, de sem a Kroeger, sem a Marsh parkolójában nem volt már egy sem, így aztán egy utolsó helyen, természetesen aranyáron (60 dollár!) sikerült vennem egy egyébként nagyon szép fát. És persze ott volt a talp probléma is, nyilván előző nap adta el az utolsót az árus, így a következő körben azt hajkurászhattam, míg megvettem egy árus által javasoltat (s amelyről egyébként 24-én csak kiderült, hogy használhatatlan, és ha nem tudtuk volna kötéllel kifeszíteni a csúcsánál a fát, akkor most is csak egy vízszintes fenyőnk lenne a lakásban).  

Ami viszont öröm volt az ürömben, hogy a kései bevásárlókörút miatt a karácsonyfadíszeket potom áron szereztem be, és nemcsak azért, mert nagy részüket a kiváló Dollar Tree-ben gyűjtöttem be (ahol tényleg minden 1 dollárba kerül), hanem mert a menő helyeken is 60-70%-os leértékelések voltak karácsony témában. S nekünk pedig, akik csak egy karácsonyt fogunk az államokban tölteni, és júniusban meg kell majd szabadulnunk a cuccaink legnagyobb részétől, nem lett volna okos dolog vagyonokat költeni a díszekre. Pedig díszekből aztán van kínálat, íme egy-két kedvenc:

szalonna_1.JPG

A díszekkel kapcsolatban pedig azért is kaptak tőlem egy hatalmas piros pontot az amerikaiak, mert hihetetlenül sok gyerekbarát cuccot árulnak. Amolyan ragasztgatós, matricás kézügyes terméket, amikből mondjuk mézeskalácsházat, télapókat, mézeskalács figurákat meg minden egyebet össze lehet rakni. Márk például imádott 30 ilyen kis figurát összeragasztgatni (Sári pedig szétcincálni őket):

figura2.jpg

 

Aztán a másik nagy eltérés ugyebár ez az egész Santa ügy. Azt is tudja mindenki, hogy az amerikai gyerekeknek nem a Jézuska, hanem Santa Claus hozza az ajándékokat - csak azt nem értem, hogy tudnak még ebben hinni az amerikai gyerekek, ha lépten nyomon Mikulásokkal találkoznak. A plázában egész decemberben minden nap fényképezkedni lehet Mikulással, és az iskolabuszokat is nem egyszer mikulás ruhába öltözött sofőrök vezetik. A TV-ből is ömlik ez a téma. Csoda, hogy Márk nem kérdezett rá erre, hogy mit keres még itt egyfolytában a Mikulás december 6-a után is, miután már rég itt hagyta az ablak alatt a szajrét... 

kutya_santa.jpg

Az "anyatalálkán" - ahogy Petivel nevezzük azt a minden második csütörtöki találkámat, ahol amerikai és más nemzetiségű (rajtam kívül még van egy kínai és egy frissen érkezett arab nő is) anyák cseverésznek - megtudtam, hogy nincs tipikus karácsonyi menü az amerikaiaknál. Míg a hálaadás (amire egyébként azt mondják, hogy a legkajacentrikusabb ünnepük) van egy szépen felépített vacsora, alapvetően jó kis elemekből, a karácsonyra csak annyit mondtak a csajok, hogy akkor mindenféle sütiket gyártanak... Mi igyekeztünk a hazai ízeket idevarázsolni, bár a hozzávalók beszerzése nem minden esetben volt egyszerű. Nagymamám konfitált kacsájánál nincs jobb az egész világon, s az ehhez szükséges kacsazsírt csak sok keresgélés után végül a Sahara Mart nevű csodás boltban találtam meg. Hát olcsó éppenséggel ez sem volt, egy 7 unciás (20 dekás) kiszerelés 8 dollárba (kb. 2400 Ft-ba) került... De legalább kaptam, ha már a kacsahájról le kellett mondanom :-) 

Így aztán sikerült elkészítenem a kacsát (egész jó lett), de emellett más, szívünknek kedves családi fogást is elkészítettünk. Anyukám diós bejglijét (még jó, hogy egyikünk sem szereti a mákot, mert azt bizony az amcsik nem árulnak), Jutka kukorica salátáját, a mindkettőnk családban elengedhetetlen lilahagymás krumplisalátát, Peti szüleinek borlevesét...

A szentesténk nagyon jól sikerült. Márk kívánsága, hogy a Jézuska ne feldíszített, hanem üres fát hozzon nekünk, hogy aztán mi együtt díszíthessük fel, eléggé kapóra jött nekünk - így nem kellett valamelyikünknek elcsatangolnia a két gyerekkel, míg a másik egyedül díszít. A meghitt pillanatokat pedig csak az idióta füstjelző készülék volt képes elrontani, amikor is három nyüzüge csillagszóró begyújtásánál veszett sipításba kezdett....

 kareszfa_1.JPG 

Dear Miami

Még a kiköltözésünk előtt nem sokkal úgy döntöttünk, mégsem karácsonyozunk otthon. Sok szempontból problémás lett volna az ide-oda utazás, viszont jó lett volna együtt lenni a családunkkal, barátainkkal... De idén ez most így alakul, s igyekszünk a helyzet pozitív oldalait látni. Ennek jegyében nem sokkal azután, hogy kiutaztunk, lefoglaltunk 3 repülőjegyet Miamiba (nem, nem hagytuk itt egyik gyerekünket sem, hanem Sári még infant kategóriába tartozóan ingyen utazhat, valamelyikünk ölében). Miért pont Miamiba? Mert ott ilyenkor is jó meleg van, és már sokat hallottunk róla másoktól.

Az, hogy mekkora ez az ország, már sokszor szemünkbe ötlött, mikor a konyhánkban szépen kiszögelt térképet tanulmányozzuk, de utazásaink során ez még sokkolóbb. Mintha ég és föld között utazgatna az ember. Egy meglehetősen nyugodt, kiszámítható, kellemesen egyhangú, a lakók összetétele alapján viszonylag homogén kisvárosból átrepültünk egy metropoliszba, ahol ráadásul a klíma és a lakosság is teljes mértékben különböző. 

A gépünk Indianapolisból indult, rögtön másfél órás késéssel. Szerencsére az indianapolisi reptér a maga kategóriájában egy nagyon kellemes hely, pont elviselhető méretű, átlátható, jó hangulatú. A csomagvizsgálók itt kivételesen nagyon kedvesek voltak (lehet, hogy ez már a közelgő Karácsonynak volt betudható), annak ellenére is, hogy gyermekeink akkor épp teljesen megőrültek, és Sári vezetésével állandóan ki-berohangáltak a szalagkorláttal elválasztott terelősorok között. A sorban mögöttünk álló utas kaján vigyorral a száján meg is jegyezte: "You are very brave."

img_2137_1.JPG

img_1065.JPG

Megkergült gyermekeinket a biztonsági ellenőröknek végül egy ilyen matrica felmutatásával sikerült csak átcsalogatni a fémdetektor kapun:

matrica.jpg

Aztán végre felpréselődhettünk az American Airlines kollekciójának legkisebb gépére (csak, hogy lássátok, hogy nem túlzok, a székek közötti folyosón nekem is le kellett hajtani a fejemet), ami kb. este 11-kor landolt Miamiban. Átvettük az iszonyat menő Chryslerünket, aztán irány Miami Beach. Az összes télikabátot, sapkát meg mindent azonnal begyömöszöltünk az egyik táskába, hogy aztán 5 napig rájuk se nézzünk. 

Ezek az első pillanataink Miamiban, egy légiutaskísérő társaságában, aki szándékosan széttrollkodta a fotónkat:
mtlf6127_1.jpg

itt pedig az autónk!img_1130.JPG

A hotel, ahol laktunk, végtelenül egyszerű volt, viszont 5 perc sétára volt a tenger, ami mindent kompenzált. Másnap rögtön ott is kezdtük a napot, ahol ilyen látvány fogadott bennünket, és ugyebár a kellemes 25 fok, ugyanilyen hőmérsékletű tengerrel:

img_2147_1.JPG

sea1.jpg

És mivel december közepe volt, nem éppen csúcsidőszak, ezért kellemesen üres volt az egész beach...

sea2.jpg

Ezek a stresszes állapotok fennálltak az 5 nap alatt, míg Miamiban voltunk, így minden délelőtt kint tanyáztunk a strandon...

Első délután persze rögtön meg is tekintettük a nevezetes Ocean Drive-ot, és bár mindenféle tippeket kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen zenéket is hallgassunk, amíg végigcsordogálunk a sétányon autóval, parkolóhelyet keresve Gryllus Vilmos Nem tudja a bálna, milyen jó a málna című slágerét bömböltettük. Az Ocean Drive vicces hely, ahol mindenféle arcokat lehet ott látni a kiöltözött párocskáktól a beszívva strandröplabdázó fekákon át a bikiniben görkorcsolyázó csajokig. Meg ugye van egy kellemes kis játszótér is, mi nyilván elég hamar ki is kötöttünk ott.

img_2177_1.JPG

img_2181_1.JPG

img_2183_1.JPG

sari1.jpg

És ott ilyen a beach:

img_2190_1.JPG

Miami városa egyébként egészen különleges. Nem egyszer voltunk már tengerparti nyaraláson, elsősorban Horvátországban és Görögországban, így alapvetően ahhoz szoktunk, hogy a nyaralóvároskák kicsik, átláthatók. Vagy pedig, ha tengerparton fekvő nagyobb városban jártunk, akkor az ottani strandok kevésbé voltak alkalmasak a fürdésre, akár csak amiatt, mert nem volt elég tiszta a víz. Ezért ez nagyon új élmény volt számunkra, hogy a tengerparti nyaralás egy metropolisz árnyékában történik, egyszerre lehet strandolni, és közvetlenül azt követően elveszni a felhőkarcolók közt. További érdekessége volt a városnak, hogy konkrétan senki nem angolul beszélt, hanem spanyolul. Persze, persze tudnak angolul (többségében legalább is...), de gyakorlatilag nem ez az elsődleges nyelv. A wikipédián hivatkozott 2010-es felmérések alapján a lakosságnak mindössze 12%-a fehér, a többiek szinte mind Közép-, illetve Dél-Amerikából érkeztek. Azt is írják itt, hogy 2010-ben a lakosok 58%-a nem USA-ban született állampolgár volt. Ezek az adatok természetesen szépen visszaköszönnek az utcákon is, elképesztően színes a város, az embereket illetően is. Aztán azt is megállapítottuk, hogy milyen jó, hogy az ember - főleg két kisgyerekkel, akik gyök kettővel haladnak - bérel egy autót, mert így autózás közben is sok mindent lehet látni a városból. És hát Miamiban autókázni elég cool volt, még akkor is, ha nekünk nem Lamborghinink meg Mazzeratink és Porschénk volt, mert ugyebár ilyenekből nem egyet, nem kettőt lehet látni arrafelé (és a Hollywood negyedben még nem is jártunk).

img_1111.JPG

img_2214_1.JPG

img_2217_2.JPG

Be is (át is) autóztunk a belvárosba. Ott, miután a gyerekeket teletömtük zsíros és cukros élelmiszerekkel (Utazási alapszabály gyerekekkel #1: Addig egy tapodtat se indulj városnézésre gyerekkel, amíg az összes primer szükséglete nincs kielégítve), nekiindultunk. 

fagyi.jpg

Először is kerestünk egy megállót, amivel a Metromover-re fel tudtunk szállni. Ez egy olyan felszín feletti metró - ráadásul teljesen ingyenes -, ami a belváros szívében megy körbe-körbe, nem is a felszínen, hanem vagy 3 emelet magasban, a felhőkarcolók között. 

img_2257_1.JPG

img_2229_2.JPG

metro.jpg

 

Miután tettünk egy karikát a metróval, leszálltunk a Bayfront Parknál, ami a belváros szívében, ugyanakkor az óceán partján fekszik. 

img_2266_1.JPG

img_2268_1.JPG

(Itt a helyi mókusokkal társalognak gyermekeink.)

A parkban található egyébként Miami alapító anyjának, Julia Sturtevant Tuttle-nak a szobra is. Ő 1891-ben költözött erre a vidékre, a  Miami folyó partjára, és benne merült fel az a gondolat, hogy itt a várost kellene építeni. (Egyébként Miami az egyetlen olyan város az USA-ban, amit egy nő alapított!) Rá is vett egy vasútvállalati vezetőt arra, hogy a vasúthálózatot terjesszék ki idáig, aztán szép lassan felépült a város.

szobor.jpg

Aztán elsétáltunk a Brickell hídig, és ez a negyed igazán lenyűgöző volt. Közben elég gyorsan be is esteledett, így az esti fényekben is láthattuk a belvárost (ráadásul a közelgő karácsony miatt rátettek még egy lapáttal a kivilágításokra). Sajnos a telefonunk közben mindkettőnknek lemerült.

img_2279_1.JPG

img_2280_1.JPG

Másnap egy hamisítatlan Diner-ban megebédeltünk, találkoztunk egy kb. 22 éve nem látott tornásztársammal és családjával, akik itt élnek Miami Beachen, illetve elmentünk Miami Beach legdélibb pontjáig, ahonnan isteni kilátás volt mind az óceánra, mind a South Beach-re, mind a városra...

A Dinerben:

img_2290_2.JPG

img_2292_1.JPG

img_1138.JPG

 South Point-on:

img_1141.JPG

img_1144.JPG

saripeti.jpg
img_1161.JPG

img_2331_2.JPG

img_2339_1.JPG

img_2340_1.JPG

img_2345_1.JPG

Ezen a ponton úgy éreztük, egy négyes szelfit igazán muszáj készíteni. Ezzel az eredménnyel zártuk a próbálkozást:

selfie.JPG

Az utolsó előtti napunkon azt terveztük, elautózunk Key West-ig, ott eltöltünk egy napot, aztán este vissza. Key West egy sziget Miamitól dél-nyugatra, egy zátonycsoport utolsó állomása, ahova autóval úgy lehet eljutni, hogy a szigeteken és a közöttük lévő hidakon megy át az ember. Úgy tudtuk, ez olyan 2 órás autóút, ám amikor indulás előtt csekkoltuk a tényleges távolságot, kiderült, hogy van az 3,5-4 óra is... A hosszú út miatt úgy döntöttünk, bár nekivágunk, valószínűleg nem jutunk el a végéig, hanem megyünk, ameddig tudunk. 

img_1183.JPG

img_2352_1.JPG

Először Islamorada-n álltunk meg az Anne's Beachen. Ez egy kis strand volt, nyugis, és gyönyörű vízimadarakkal fürdőzhettünk együtt.

img_2364_2.JPG

img_2361_1.JPG

saci.jpg(Itt borsófőzelék érkezik a tengerből)

madar.jpg

Aztán még egy kicsit továbbmentünk egészen Marathon-ig, a Sombrero Beach-ig, ami szintén egy pazar kis strand. 

img_2383_1.JPG

img_2387_1.JPG

img_2385_1.JPG

Mivel a gépünk szombaton késődélután indult vissza Indianapolisba, aznap már csak egy délelőtti utolsó strandolás fért bele. Miami éjszakai életét meglepő módon és kivételesen kihagytuk, ahogy persze a városnak igen sok negyedét, látnivalóját. De ha már a bejegyzés egy korábbi pontján merészeltem egy jó tanácsot adni gyerekes utazásokhoz, hadd adjak még egyet: azonnal felejtsd el azt az ambíciódat, hogy fel akarod fedezni az várost, ahová utaztál. Ha ezt sikerült elengedni, sokkal kellemesebb lesz az utazás mindenki számára.

Aztán majd nyugdíjas korunkban úgy is visszajövünk Petivel kettesben, és szétpartizzuk magunkat. Nyilván.

S végül, hogy miért "Dear Miami"? Hát ezért, s mert Márk annyira belezúgott ebbe a dalba, hogy Gryllus után, utazásunk további részeiben csak és kizárólag ezt hallgattuk:

Chicago chaláddal

Még november elején, rögtön a charlestoni utazásunk után jártunk Chicagoban néhány nap erejéig. Anyukám, nagymamám és nagybátyám ugyanis 2 hétre kijöttek hozzánk látogatóba, és az első közös napokat Chicagoban töltöttük. Sűrű utazós hetünk volt így, 7 napon belül ötször ültünk úgy autóban, hogy minimum 5 órát utaztunk...

Chicagoba koradélután érkeztünk, egy klassz airbnb-s lakásba, a központtól 20 perc metróútnyira (Irving Park negyed). A hotelszobák mocskosul drágák voltak, a legolcsóbb szoba, ami nekünk két kisgyerekkel (méret miatt) szóba jöhetett volna, az közel kétszer annyi lett volna, mint a lakás, amit végül kibéreltünk (pontosabban annak fele, hiszen az egyik hálószobában laktunk mi négyen, a másikban Anyuék). Ráadásul nagyon nyugis, szép környéken voltunk, mégis közel a metróhoz és így a központhoz is. Külön extraként megemlíteném, hogy errefelé nemcsak, hogy szintén sok volt a mókus, hanem még annyira szelídek is voltak, hogy odajöttek, és - mogyoróval - etetni is lehetett őket :-)

mokus.jpg

Anyukámék hősiesen, minden gond nélkül nélkül érkeztek az államokba, és onnan is az apartmanhoz. Nagy volt az öröm az újratalálkozáskor, és ezt csak fokozta a gyerekeknek becsempészett pöttyös termék...

tr.jpg

Aznap egy rövidebb esti sétálgatás fért még bele, az volt az első találkozásunk a várossal, hát eléggé lenyűgözött bennünket (na jó, Peti már egyszer járt itt hivatalos ügyben, de mindenki másnak tényleg ez volt az első). 

este4.jpg

este3.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

este1.jpgeste5.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Másnap aztán rendesen is nyakunkba vettük a várost. Már a metrón rögtön arculcsapásként ért bennünket, hogy kijöttünk a békés kisvárosi életből: a többedik metróra sikerült felpréselnünk magunkat, és az sem volt egyszerű - különösen nem két kisgyerekkel és egy akkor még be nem csukott babakocsival. Heten kb. 3 különböző ajtón tudtunk beszállni, és későbbi megállóknál tudtunk csak egymáshoz manőverezni. E kellemes húszperces utazás után viszont a nappal még csodálatosabb városba érkeztünk, ráadásul elképesztő szép időnk volt, napsütés és 20-25 fok (november 5-én).

Első utunk a Millennium Parkhoz vezetett. Ez egy hatalmas park a Michigan tó partján, brutál jó kilátással a városra, felhőkarcolókra. A tér egyik legfőbb nevezetessége a Cloud Gate (becenevén The Bean), ahol csak úgy tobzódnak a turisták, de ez eléggé érthető. Elképesztő jól néz ki, ahogy tükröződik rajta minden, s mindez egy torzított formában, ahogy az az alakjából adódik. Ráadásul - mivel egy kapu - át is lehet menni alatta, a gyerekek (is) nyilván nagyon élvezték ennek bámulászását, tapogatását és az alatta való keresztülrohangálást. 

img_1497_1.JPG

img_1498_1.JPG
bab1.jpg

img_1510_1.JPG

img_1516_1.JPG

A park helyén korábban - egészen 1997-ig - vonatállomás és parkolóházak voltak, némi kis parkkal kiegészülve, de mostanra egy kulturális központtá vált. Szobrok és szökőkutak mellett ugyanis van egy nagy szabadtéri színpad is, ahol rendszeresen vannak különféle koncertek. A parkban nekünk külön öröm volt, hogy volt több egymásból nyíló játszótér is, ilyen környezetben:

jatszo1_1.jpg
jatszo2_1.jpg

A hatalmas parkban a Loop negyedből kiindulva át lehet sétálni egészen a Michigan tó partjához, hát ott is jót lehet sétálgatni.

img_1535_2.JPG

img_1541_1.JPG

 Vagy akár futni, vadlibákat etetni, netán kerékpározni (Móni, királyság volt, mi? :-) ). Így:

img_1542_1.JPG
img_1537_1.JPG

Aztán folytattuk sétánkat a Loopban, amolyan gyerekes, nagycsaládos tempóban. Ez persze azt jelenti, hogy Chicagonak csak egy kis szánalmas szeletkéjét láttuk, s a szánalmas persze csak a mennyiségre vonatkozik, a "minőségre" nem. Közben beugrottunk egy könnyed ebédre A Brown Bag elnevezésű bisztróba, ahol isteni olasz minestrone levest és nagyon kompakt salátákat, tacokat és szendvicseket fogyasztottunk. Az ételek megrendelése elég trükkös volt, egy üzenőfüzetecskében kellet beikszelgetni, ki mit óhajt, majd leadni a pultosnak:

menu.jpg

Aztán elsétáltunk a Chicago folyóhoz, és miközben megtekintettük a gyönyörűséges Trump tornyot, átmentünk a DuSable hídon (ami egy a 18 chicagoi hídból... Annyi híd van itt, hogy még saját honlapja is van a gyűjteménynek...). Elég kellemes kis program lehet a folyón végig hajókázni és úgy belemerülni a downtown-ba, ez most nekünk sajnos nem fért bele. De legalább egy ideig sétálgattunk a folyóparton, az se volt rossz.

img_1550_2.JPG

img_1564_1.JPG

 trump.jpg
folyo.jpg

sari.jpg

Viszonylag korán visszatértünk az apartmanunkba, hogy a jetlag-elő családtagjaink és a kimerült kölkeink (és ettől még kimerültebb szülei, azaz mi) pihenjünk egyet, és egy jó magyaros paprikás krumplit fogyasszunk elsősorban Dédi közreműködésével. Este pedig egy kis kimenő is jutott nekünk, így a pont akkor a városban lévő kedves barátunkkal, Mónival együtt beültünk egy-két helyre a Logan Square környékén.

moni.jpg Mivel Anyukámék busza, ami Bloomingtonba ment, hajnali 7-kor indult (és szerettünk nem fél nappal később hazaérkezni, mint ők) vasárnap már nem folytattuk a városnézést. Arról, hogy miket NEM láttunk Chicagoban, egy egész regényt lehetne írni, de az nyugtat bennünket, hogy az az elhatározásunk sziklaszilárd, hogy amíg itt élünk Bloomingtonban, legalább egyszer, vagy akár többször is vissza fogunk térni ide. Már várjuk, ugyanis Chicago egészen isteni hely!!!

UI: Ez a kép ugyan nem Chicagoban készült, hanem az IU kampuszának főterén, de egy számomra kedves kép a látogatóinkról:
img_1611_1.JPG

Könyvesbolti csemegék

A Barnes & Noble könyvesbolt nemcsak azért kedvenc hely, mert a gyerekek nagyon szeretik a gyerekrészleget játszósarokkal, hanem mert a kínálat is pazar. A tegnap esti látogatásunk során lekaptunk egy-két érdekes darabot.

Például itt van néhány nélkülözhetetlennek tűnő falinaptár:

img_1834.JPG

 

Az alábbi kombó jól mutatott a polcon:

img_1865.JPG

 

Egyik személyes kedvencem volt az alábbi könyv:

img_1838.JPG

 Amiben ilyen és hasonló kis feladványok találhatók (megfejtés alább):

emoji.jpgimg_1837.JPG

 megf.jpg

 

Az emotikonok mint könyvfőszereplők azonban ne gondoljátok, hogy csak a felnőtt polcokon jelennek meg...:

img_1017.JPG

 

Az alábbi könyvet drága ex-kormányzónk, a leendő alelnök Pence úrnak ajánlom sok szeretettel. 

evol.jpg

(Egyébként az amerikaiak zseniálisak ebben, hogy a lényeget kiemelve, érdekes, olvasmányos módon írjanak bármiről. Ez a kiadvány elkészült még többek között pszichológiából, filozófiai tanokból, XX. századból, vallásokból. Többe is belelapoztam, nagyon frankók.)

Na aztán a következő könyvre egy olyan polcon bukkantam, ahol egyrészről amolyan romantikus színező könyvek (a színező könyveknek elképesztő divatja van itt, tudom, hogy már otthon is befutott, de az itteni kínálat brutális), másrészről meg boldogsággal és optimizmussal foglalkozó könyvecskék sorakoztak... Ide sikerült behelyezniük ezt:

img_1844.JPG

A 100-ból itt van pár (nekünk SUV-unk, azaz mini van-ünk van...):

img_1846.JPG

img_1847.JPG

img_1849.JPG

psyc.jpg

 

Ha már színezőkönyvek: azzal azért elbüszkélkednék, hogy Márkó egyik óvó"nénije" a szerzője az alábbi, egyetemi kampuszunkról készült színező könyvnek:

 issy.jpg

 

 Ha időmilliomos lennék, az ilyen könyvekkel órákat tudnék elmolyolni, annyira jók!:

pont1.jpgpont2.jpg

Ilyen hírességek bukkannak ki aztán a vonalak mögül:

pont3.jpg

pont4.jpg

 

Ez Peti egyik kedvence volt, a szerző neve (származása) teszi érdekessé a könyv címét:

am.jpg

Könyveken kívül ilyen hasznos dolgokat lehet még kapni: plüssállat táblagép-tartó, illetve ölbe helyezhető, csinos, mobil íróasztalka:

img_1863.JPG

img_1864.JPG

 

Nem beszélve a különböző sorozatokkal kapcsolatos menő cuccokról, mint mondjuk ez itt:

img_1824.JPG

Egyébként van Trónok harcás Rizikó is, elég csábító, hogy megvegyük, bár kettesben talán nem olyan szórakoztató... Ki jön ki hozzánk egy jót játszani?

És hát a boltnak hatalmas újságos, magazinos standja is van, íme egy kis kínálat az egyik témából. Éljen Trump!:

img_1857.JPG

Első hosszabb autós kalandozásunk, featuring Charleston

Peti kapott egy meghívást a dél karolinai Claflin University-től, hogy tartson 2 előadást egy konferencia keretében. Mivel a meghívók gálánsan egy szép nagy hotelszobát, autóbérlést és napidíjat is biztosítottak, úgy döntöttünk, négyesben megyünk az útra. Az úti cél a keleti parti Charleston volt, amiről sok szép és jót lehetett olvasni és hallani. Bloomington és Charleston azonban nincs túlzottan közel egymáshoz, 717 mérföldre (értsd 1154 km-re) vannak egymástól, 4 állammal odébb, mint ahol élünk. Ez egy nettó kb. 10 és fél órás autóutat jelent, ami két kisgyerekkel egy nap alatt nem ajánlottan abszolválható. Vagy legalábbis nem kellemesen. Így úgy döntöttünk, ha már ennyit autózunk, oda- és visszafele is megszállunk valahol, és meglátogatunk ezt-azt, ami útba esik.

Vasárnap reggel neki is indultunk. Az aznapi célpont a Kentucky állambéli Corbin volt. A város nem különösebben nevezetes semmiről, viszont az útvonalunk keresztezte a Daniel Boone National Forest-et, ezért gondoltuk, belekukkantunk. Corbin pedig annak a közelében található, így ott szálltunk meg. Az odaút során (a Chicago-Bloomington ide út után immár másodszor) teszteltük az amerikai autópályákat és annak etikettjét. Az autósok néhány díszpéldányt leszámítva elég kulturáltan vezetnek. Az egész utazásunk során kb. 1 vagy 2 leszorítós barommal találkoztunk, és a sebességhatárt (70 mph azaz kb. 110 km/h) is legtöbben betartják. Ellenben ami érdekes, az a külső és belső sávok használatának módja. Peti szerint az autósok valahogy úgy kezelik a sávokat, mint a Komjády uszodában a nyanyák az úszósávokat: amelyik szabad, azt szépen le kell foglalni, sebességtől függetlenül. Így hát nem egyszer kényszerültünk jobbróli előzésre, ami a magyar kreszes önérzetünket sértette, de hasznos eljárásnak bizonyult. 

Az utazás két kiskölökkel amúgy sem egyszerű, de szegény Sári kicsit beteg is volt közben. Az állapotokat a sok órán keresztül lejátszott amerikai rajzfilmek, nevezetesen Strawberry Shortcake és Elmo's world csillapították. Előbbi megérne egy külön posztot, mert annyira amerikai, hogy az valami elképesztő. Kezdve ott, hogy egy cukros-mázas epres sütikéről és további sütike barátairól szól a mese.... Elmo a Szezám utcából pedig olyan idegesítő hangon beszél (a gyerekek persze imádják), hogy a kiruccanás végére úgy éreztük magunkat, mint aki egy teljes lobotómián esett keresztül. (Itt mondunk köszönetet Bencééknek és Csongoréknak a megörökölt DVD-kért! :D)

Na de vasárnap délután meg is érkeztünk Corbinba, pontosabban rögtön a nemzeti parkba. Mivel gyerekeink (ahogy azt hiszem más gyerekek is) víz- és kavicsdobálás mániások, rögtön egy tóparti részt céloztunk be. Így mentünk el a Laurel River Lake partjára. Egy ideig bementünk autóval az erdő szélére, ahol leraktuk az autót. Elképesztő csend és nyugalom volt, majd néhány fára és a földre pillantva töltényhüvelyeket fedeztünk fel, meg egy-két céllövő táblát... Aztán pár perc múlva egyszer csak megjelent két szép nagy és jó öreg pick up, 4-5 huszonéves suhanccal, akik nagyon kedélyesen odaköszöntek, valamit hadováltak, hogy csak megfordulnak, és el is húzták a csíkot. Szegények meghitt lövöldözését jól elrontottuk. Nesze neked national forest!

img_0532_1.JPG

kez.jpgceltabla.jpg

fa.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 Na de aztán szépen lesétáltunk az erdőben a tóhoz, nagyon klassz volt az odavezető út is és a tópart is. Sehol nem volt egy lélek sem, az idő pompás volt, és a gyerekek is nagyon élvezték.

erdo.jpg

img_1288.JPG

img_1291.JPG

img_1292.JPG

img_1294.JPG

img_1298.JPG

Aztán estére bementünk Corbinba a hotelünkbe, de előtte még elfogyasztottuk a gyereknél must have bolognai spagettit a közeli pizzériában, ahonnan két dolgot említenék meg: az egyik, hogy mekkora ötlet volt már gyurmaként adni nekik egy-egy darab pizzatésztát a várakozás idejére, a másik pedig ez a kép:

karikas.jpg

 

Másnap folytatódott az autózás, és aznap még hosszabb távot kellett lenyomnunk Charlestonig. De megérte, mert Charleston igazán klassz kis város! Már este is bementünk egy gyors sétára - sajnos sokat nem tudtunk mászkálni, mert szegény Sárink akkor eléggé beteg volt. De itt egy-két kép kóstolónak: 

img_1314.JPG

 este.jpg

Másnap miután Petitől elbúcsúztunk, aki elindult az egy órányira Charlestontól lévő Orangeburgba, hogy az ottani egyetemistákkal találkozzon, a gyerekekkel nyakunkba vettük a várost. Először is lementünk az óceán partjára, ahol egy állítólag szuper Akváriumot lehet megtekinteni. Be is mentünk, és hát tényleg elég menő hely volt. Azon túl, hogy mindenféle klassz tengeri állatokat lehetett megtekinteni, volt tengeri herkentyű fogdosós rész (csillagok, csigák, sünök és hasonlók), hatalmas legósarok, legóból kirakott vízi állatok és növények és az egyik helyiségbe rájákat is lehetett etetni szívószálra szúrt kis rákokkal! (Szerencsére nem élőkkel, bár nekem, aki így sem vagyok épp egy nagy tengeri cucc evő, igazán katartikus élmény volt a sorozatos felnyársalás.) Márkó egy kicsit beparázott az üvegfalhoz tapadó, szájukat tátogató rájáktól, de azért mindketten lelkesen etették őket. (Erről fényképes dokumentáció sajnos nem készült, mivel elég nehéz volt a két gyerekkel, két szívószállal, rákokkal lavírozni, miközben a rákokra lesben álló vízi madarakat is szemmel kellett tartanom.)

Az óceánpart ezen pontján található az Akvárium:

part.jpg

img_1321.JPG

 

Itt pedig néhány kép az Akváriumról:

img_1326.JPG

 img_1343.JPG

img_1352.JPG

img_1348.JPG

img_1358.JPG

 

Charleston egy amerikai viszonylatban egész nagy múlttal rendelkező város. A neve II. Károly angol király nevéből ered, eredetileg Charles Town-nak is hívták, és a legrégebbi város Dél Karolinában. Emellett többször megkapta a legbarátságosabb, illetve legudvariasabb és legsegítőkészebb város címeket is az elmúlt években. Az nyilvánvaló volt számunkra, hogy egy nap alatt csak egy kis szeletét fogjuk tudni felfedezni a városnak, és valóban, rengeteg minden kimaradt a látnivalók közül. A gyerekekkel persze elsősorban olyan célpontok jöttek szóba, amik nekik is érdekesek vagy szimplán elviselhetők. Az Akvárium ezért is volt evidens, ahogy az egyik legnagyobb, szintén óceánparti park is. Ez utóbbit White Point Gardennek hívják. A fás-ligetes parkban számos polgárháborús vagy II. világháborús emlékművel lehetett találkozni, köztük ágyúkkal és hozzájuk tartozó golyóhalom szobrokkal. (Miközben itt is tobzódtak a mókusok.)

 img_1364_1.JPG

 

img_1367.JPG

agyu.jpg

img_1378.JPG

Aztán sétálgattunk egy kicsit a belvárosban - ebben a babakocsiban utazó alvó Sári sokat segített, Márkónak pedig a beígért amerikai palacsinta volt a motiváló tényező a mozgásra. Ilyeneket láttunk útközben:

img_1392.JPG

img_1401.JPG

img_1404.JPG

ch1.jpg

ch2.jpg

Aztán csak megtaláltuk azt a helyet, ahol nemcsak reggelire (!) lehet palacsintát enni, így a gyerekek pillanatok alatt jobb kedvre derültek. (Arról az ebédről, amelyet hármasban fogyasztottunk el egy étteremben a rendkívül nyűgös és beteg Sárival, aki mindvégig ordított míg a torkán kifért - pontosabban, míg végül el nem aludt szegénykém -, inkább nem adnék részletesebb tájékoztatást. A többi vendég bizonyára nem különösebben örült a jelenlétünknek, a megbízhatóan kedves amerikai pincérek azonban levettek némi "bűntudatot" a vállamról.) Este aztán újra négyesben voltunk, másnap hajnalban pedig folytattuk az utazásunkat immár vissza hőn szeretett Indiana államunkba. A felállás most pont fordított volt: az első nap kellett egy hosszabb utat lenyomnunk, mivel csütörtökön Petinek már kora délután órát kellett tartania. A terv az volt, hogy levezetünk valamilyen "látnivalóig", ahol eltöltünk pár órát, majd folytatjuk az utat egészen a Kentucky állambeli Lexingtonig. Ki is néztük magunknak a Tennessee államban található Douglas Lake-et (jó jó, tudom hogy uncsi, hogy folyton tavak a gyerekekkel). Ehhez elvezettünk egészen Dandridge-ig, persze közben azért volt megállás is, pl. ilyen pusztaságban:

img_1412.JPG

 

img_1420.JPG

Aztán olyan délután 5 körül meg is érkeztünk Dandridge-be, és a kiszemelt Dougles Lake-hez, annak is egy kempingjéhez. Teljesen kihalt volt a kemping (ebben biztos számított, hogy hétköznap és november volt), bár az időnk, ahogy az egész utazás során elképesztően jó volt, életünkben nem tapasztaltunk még 18-20 fokokat október végén, november elején. Lementünk a tó partjához (rendkívül alacsony volt a vízszint), ahol fantasztikus nyugalom volt. A gyerekek így ismét belevetették magukat a kavics- és kőrengetegbe. 

img_1423.JPG

 img_1425.JPG

 topart.jpg

Na és azt mondja már meg nekem valaki, legyen szíves, hogy miért kell egy stégre KARÁCSONYFA TALP? Talán a horgászok tudnak erre valami épkézláb ötletet adni (mondjuk, nem tudom, van-e hobbi horgász a kedves ismerőseim között):

 

nevtelen.jpg

Még a tópartra menet megpillantottunk egy csinos templomot, ezért visszafele tettünk is egy kis kitérőt, hogy megnézzük közelebbről. Pazar helyre építették, és mikor kiderült, hogy játszótér is van a kertjében, egyértelmű volt, hogy kicsit megállunk. Egy baptista templom volt, és alig néhány perce nézelődhettünk a kertjében, mikor először egy nő, majd egy szintén kedves férfi bukkant fel. Nagy örömmel üdvözöltek, és a férfival szóba is elegyedtünk, aki valamilyen főbb lelkésze volt a közösségnek. Kiderült (ahogy ez nem is annyira ritkaság az USA-ban), hogy volt neki magyar rokona, mi több, az apai nagyapja magyar volt, Pálinkásnak hívták. Abban azért volt egy kis zavar, hogy nagyfaterék vajon miért is jöttek Amerikába, mert még a 10-es években érkeztek, ám a kommunisták elől menekültek... No nem baj, Brian - mert így hívták - hihetetlenül kedves volt, és persze ő is, ahogy Linda, a már említett nő is rögtön meginvitáltak bennünket az este 6-kor kezdődő közösségi vacsorára. Ezen sokat hezitáltunk, mert egy részről nagyon kíváncsiak voltunk, milyen egy ilyen vacsora (mint együttlét), másrészt nem akartuk, hogy a fáradt, nyűgösködésre és kaják között válogatásra hajlamos gyermekeink miatt csak rontsuk a helyiek boldog falatozását. Brian körbevezetett a templomban és az alagsorban található vasárnapi iskola szobáiban, majd végül beadtuk a derekunkat. Ebben olyan praktikus szempontok is közre játszottak, hogy valahol úgyis meg kellett volna állnunk enni, és így ez sokkal egyszerűbb megoldás volt. Egyáltalán nem bántuk meg! Annyira kedves volt mindenki, és nagyon jókat beszélgettünk Briannal és Lindával. Utóbbi mondjuk fintorgott azon a híren, hogy decemberben Miamiba készülünk, és hát hosszasan magyarázott arról, hogy ha már Floridába megyünk, akkor menjünk inkább sokkal jobb helyekre. Ő Floridából költözött ide, mivel 3 hurrikánt is megtapasztalt élete során, és a legutóbbinál 2 hétig nem volt áramuk, így úgy döntött, más államba költözik. A vacsora kezdetével Brian mondott egy rövid imát, majd a kb 20 fős közösség előtt köszöntött bennünket, mint vendégeket. Ekkor valaki el is sütötte a szakállas poént- amit valamiért minden amerikai úgy mond, mintha akkor és ő talált volna ki életében először -, hogy "Hungary? or Hungry?" Hahahaha, mondtuk, aztán szépen mindenki felsorakozott, hogy a közösség tagjai által hozott, és a svédasztalra kihelyezett étkekből szedjen magának. Persze menjünk mi elsőként, mondták nagyon kedvesen. A KFC-ből hozott csirkefalatoktól a házi készítésű pekándiós tortáig volt ott mindenféle. Gyermekeink is konszolidáltak voltak, nem válogattak és balhéztak, ezért aztán külön boldogok voltunk. Szerettünk volna adakozni is ennek a közösségnek, de még csak azt sem hagyták. És vagy ötször mondták el ők, hogy mennyire hálásak nekünk, hogy végül itt maradtunk vacsorára. Kész. Jó, már várom a poénokat, tudom is, hogy kiktől! :-)

A végén még meg is áldottak bennünket, és Linda még azt is kívánta, hogy legyen biztonságos az utazásunk, még akkor is, ha Miamiba megyünk. Oh my!

 img_0560.JPG

Kilátás a templomtól:

img_1439.JPG

 Péter elbeszélget Brian-nel:

img_1443.JPG

Az ablakokat állítólag csehszlovák mesterek készítették. ablakok.jpg

 Eléggé bejött a gyerekeknek az alagsorban található gyerekrészleg:

img_1448.JPG

 És akkor végül egy záró felvétel a vacsoráról:

img_0569.JPG

Nagyon nem bántuk meg, hogy véletlenül belecsöppentünk egy igazi amerikai, vidéki közösség életébe, és tényleg nagyon megható volt a kedvességük. Bármilyen nyálasan és szentimentálisan is hangzik - ez az igazság. 

Tennessee-ről pedig nekem mindig ez a jó régi, fasza kis hiphop nóta jut eszembe:

Egy kis nyavalygás

Így két hónap ittlét után tudom, most már igencsak itt az ideje a korábban beígért ciánozós írásnak. Mert tudom ám, hogy nyílnak a bicskák a zsebekben, hogy már megint valami kis cuki képet posztolunk. Remélem, az alábbiakkal kielégíthetem sokak vágyát, és összegyűjtöttem szépen, hogy mi minden béna, furcsa, netán idegesítő Bloomingtonban, vagy akár az USA-ban. Tessék, okuljatok belőle!

#1. Ezeknek a hülye amerikaiaknak fogalmuk nincs, milyen egy tisztességes ágyneműhuzat. Fognak valami lepedőszerű hatalmas anyagot, és körbeölelik vele a takarót, amit ne mondjon már nekem senki, hogy éjszaka két rúgástól nem tekeredik ki az egész. Ha épeszű ágyneműhuzatot akarsz venni, csakis a svédektől rendelheted meg online.

 

#2. Nem értem, hogy ki és miért találta ki azt a papírzacskót, aminek nincs füle. Bevásárolsz szépen a boltban, és ha papírzacskót kérsz, akkor egyes esetekben (na jó, nem mindig), ilyet adnak, aminek hazaszállításához két kéz kell. Persze persze, mindenki autóval jár vásárolni, de az autótól a lakásig is el kell vinned valahogy, felháborító, hogy nem elég ehhez egy kéz!

 

#3. Az amerikaiak betegesen irtóznak a banki átutalástól. Nem tudják, hogy milyen egyszerű is otthonról szépen, kecsapos pólóban a kanapédon üldögélve befizetni a számlákat, és nem hülye csekk fecnikre írogatni az összeget majd személyesen elvinni a célszemélyhez. Átutalás híján így mindenhova viheted kp-ban a pénzt (ovi, bölcsi), mivel persze a csekkfüzet kiállíttatása azért nem megy olyan egyszerűen.

 

#4. Szeretném megjegyezni, hogy ez a panasz kedves hitvesemtől származik, nevezetesen, hogy megőrül attól, hogy a kávé megkeveréséhez mindenhol csak pálcikákat lehet használni. Kanál meg sehol!

 

#5. Múlt héten Dél-Karolinában és Floridában tombolt épp Matthew, a hurrikán. Itt (mármint az USA-ban) a hurrikánok mondhatni hétköznaposak, ami tényleg nagyon borzasztó, és kell is védekezni ellenük, ahogy csak lehet, ezzel természetesen mélyen egyetértek. De egyszerűen megőrülünk a hülye hurrikán-ajtótól, ami a bejárati ajtónk elé van felszerelve – és ez ugyebár nemcsak a mi házunkra érvényes. Úgy van kitalálva, hogy automatikusan visszacsapódik, csak valamilyen nehéz tárggyal lehet kitámasztani és normálisan közlekedni. Ennek híján állandóan tartani kell egyik kezeddel (és ha épp egy papírzacskó van nálad?...), hogy nehogy rád csapódjon. Zárójelben jegyzem meg, hogy elképzelhető, hogy más házak bejáratán korszerűbbek ezek az ajtók, és nálunk esetleg Bill és Petuna ódzkodik valami modernebb fajta ajtó felszerelésétől.

ajto1.jpgajto2.jpg

 

#6. Ha már hurrikánok. Itt az a szokás, hogy ha van bármi veszély, akkor egy alert üzenetet küldenek a telefonodra és akár még egyben az e-mailedre is. A telefonon ez egyébként nem sms formában jelenik meg, hanem valamilyen más, általam értelmezhetetlen módon – csak egyszer lehet látni, és ha elkattintasz a telefonról máshova, akkor előhívni már nem lehet. Az idegesítő mivolta viszont nem elsősorban ez, hanem hogy kissé túlzónak érezzük az óva intést és ennek gyakoriságát. Természetesen, amikor először kaptam ilyen üzenetet, teljesen frászt kaptam, főleg, hogy hurrikán veszélyt írtak. Oké, leesett pár centi eső, de az üzenet után kb. negyedórával már napsütésben lehetett sétálgatni… Annyi lehet a mentség ebben az esetben, hogy az állam területén valóban volt egy-két település, ahol fákat tépett ki a vihar és autókat rongált meg. De aztán volt, hogy az éjszaka közepén érkezett Peti telefonjára hívás meg üzenet, hogy a kampusz területén rablás történt. Oké, ez igazán sajnálatos meg szörnyű, de mi mégis mit csináljunk? Amikor meg egy boltban bambulászva valami teljesen értelmezhetetlen tartalmú üzenet érkezett hasonló módon, akkor már csak legyintettem. De láttam, hogy ugyanezt teszi a másik 20 vásárló is a környezetemben, akik mind megkapták a jelzést.

img_2584.PNG

 

#7. Azt szerintem mindenki tudja vagy hallotta, hogy Amerikában minden nagyobb. Esetleg hatalmas. Ezzel kapcsolatban mi is fel voltunk készülve, például ami az ételek-italok méreteit illeti. Ez természetesen be is igazolódott, de emellett számtalan egyéb dolog kapcsán érzékeltük ezt a fajta megalomániát. Itt ugyebár mindenki hatalmas autókkal jár. A leggyakrabban látott autó (amerikai fajta, Ford, Chevrolet és GMC is gyárt ilyet) olyan, ami alapvetően kétszemélyes, majd hátul van egy hatalmas nyitott rakodótere, és az egész óriási kerekeken. Ilyenek:

auto1.jpg

auto2.jpg

Ezek a brutális járgányok elég tekintélyparancsolók, de tulajdonképpen nagyobb gond nincs velük. Ami mondjuk inkább idegesítő, amikor olyan dolgokat növesztenek nagyra, amit nem értesz, hogy minek. Például gyerekeknek szánt párnákat. Azt miért kell dupla méretűre gyártani? Meg a takarót, és annak huzatát? (Hozzáteszem, hogy mi ki nem állhatjuk a dupla verziós ágyneműket, igenis joga van mindenkinek saját takaróhoz és párnához!) Kerestünk a gyerekeknek homokozó szettet is: na az is akkora, mint egy ház. Hatalmas lapátok és gereblyék, 10 literes vödörrel.  A kaják kapcsán pedig a bevásárlásnál lehet a falra mászni a méretektől. 45 dekás felvágottak, 45 dekás vajak, 12 darabos virslik, 3 literes tejek képesek a legkisebb egységek lenni.

parna.png

(Ez a kép csupán illusztráció, nem a miénk a Colton nevű párna.)

vaj.JPG

 

#8. Na jó bevallom, ez a pont tényleg zavar. Nevezetesen, hogy a csapvíz nem iható. Világ életemben csapvízivó voltam, és most fura, hogy folyton palackozott vizet kell inni. Sajnos az ízén is érződik, meg hallottuk is, hogy nem tanácsos ezt fogyasztani, így belenyugodtam a helyzetbe. A következő pont tekintetében pedig különösen érdekes az, hogy valamiért a víz tisztaságával errefelé gondok vannak.

 

#9. Nincsenek kukák az utcán! Egyszerűen nincsenek. Kivételt képeznek a játszóterek, a szupermarketek és a belváros legbelsejében futó kb. 2 utca. Egyébként akárhol sétálsz, nem látni egyet sem. Ehhez viszont az tartozik hozzá – és itt sajnos ki kell lépjek az eredeti témából, mert ez azért elég menő -, hogy az emberek egyáltalán nem szemetelnek. Sehol nincsen szemét, de még egy kósza csikk sem. Ezen a ponton azért elgondolkodtam, hogy a dohányosok mégis hogy oldják meg ezt a problémát? Akkor gondolkoztam el leginkább, amikor valamelyik este elmentem megtekinteni egy színházi előadást, és a szünetben el mertem szívni egy cigarettát. Nem tudtam hová dobni a csikket, nagy nehézségek árán tudtam csak megoldani ezt a dolgot. Aztán elkezdtem figyelni azt, hogy mennyire dohányoznak itt az emberek, és alapvetően az utcán kevés dohányzó embert lehet látni, de azért lehet. Azt hiszem, a többség inkább otthoni magányában és a hatalmas autójában pöfékel, ez a megoldás. 

 

#10. Ha már az utcáknál tartunk. Éjszaka nem mindenhol tanácsos vezetni, mert a közvilágítást szeretik elspórolni. Forgalmas utak mentén is alig pislákol valami, ez néha para. Főleg, ha belegondolok, hogy itt Amcsiban nincs zéró tolerancia az alkoholfogyasztást illetően…

 

#11. A járdák pedig néha egyszer csak elfogynak. Rosszabbra voltam felkészülve ezen a téren, mármint ami a járdák mennyiségét illeti. Szerencsére azért a helyzet teljesen korrekt, de a város külsőbb részeiben gyakran előfordul, hogy mondjuk valami erdős résznek köszönhetően hirtelen véget ér a járda. Jó esetben a másik oldalon elkezdődik egy új, de ez nem törvényszerű. Ide tartozik az a panaszom is, hogy a gyalogosok azért eléggé másodrendűek az autósokhoz képest, és ez a lámpáknál is érzékelhető. A zebráknál általában van jelzőgomb, ha gyalogosként át akarsz kelni, viszont, ha ezt nem nyomod meg, örökké ott állhatsz. Ha pedig megnyomod, akkor csak szimplán nagyon sokat kell várni.

 

#12. Parkolás… Nem az a baj, hogy fizikailag nincsenek parkolóhelyek. A fő probléma az, hogy a városban mindenütt bérelt parkolóhelyek vannak, így akárki oda nem állhat. Nagyon kevés olyan utca van, ahol parkolóóra működik, illetve van egy-két parking lot, de sokszor ezek nagy része is bérelt helyű, így nem egyszer tele van, mikor az ember igénybe venné. De még az olyan utcákra is ez értendő, ahol csak diákok laknak (koleszok előtt akár), hiszen az egyetemisták többsége is autóval furikázik… Azért e két hónapos itt lét során már ki tudtam figyelni a praktikus helyeket, akár pl. egy kisebb stand sor előtti rész, ahol elvileg csak vásárlók parkolhatnak, de ott legalább nem kell tartani a büntetésektől (remélem).

 

#13. Ki kell ábrándítsak minden kedves olvasót: a lassú, bürokratikus sok esetben bénázó ügyintézés, sajnos nem Magyarország sajátja. Több lehetőség merül fel: a) az egész országban lenne mit fejleszteni a szolgáltató iparon, b) egy isten háta mögötti porfészekben vagyunk, és itt van minden lelassulva, berozsdásodva, 3) iszonyat pechesek vagyunk. Az utóbbi hipotézist például a TV-szolgáltatóval való kalandunk is megerősíti. Már meg is vettük a TV-nket (úgy 1 hónapja?), de még mindig nem tudunk nézni rajta semmit, mert a szolgáltatóval való szép lassú ügyintézés során (pl. az is vagy egy hét volt, mire kijött valaki) kiderült, hogy nálunk nem lehet parabola antennás szolgáltatást kialakítani, mert az udvarunkon és környékén TÚL SOK ÉS TÚL MAGASAK A FÁK! Először ezt a kifogást nem akartuk elhinni, így 2016-ban az Amerikai Egyesült Államokban. De aztán jött még egy szaki (aki jóval kedvesebb volt, mint az első), és ő is megerősítette a hírt. Az internet alapú tv bekötése horribilis árú, így kereshetünk másik szolgáltatót. Ja, mindehhez az kellett, hogy eleve legyen ún. social security number-ünk (kvázi TB kártya), aminek elkészülése nálunk 5 hetet vett igénybe (míg egy másik magyarnak, aki szintén augusztusban érkezett, 5 nap után már megérkezett…)

 

#14. Apróságnak tűnhet, de roppant bosszantó, hogy minden terméknek az árát nettóban írják ki. Aztán a kasszánál szembesülhetsz azzal, hogy valójában mennyi is az annyi. Persze ehhez hozzá lehet szokni és lehet folyamatosan kalkulálgatni, de én egyszerűen úgy működöm, hogy ha az van kiírva, hogy egy hatdarabos fánk 2.99 dollár, akkor automatikusan odanyújtom a 3 dollárt, és nem jut eszembe magamtól még húsz centet előkotorni.

 

#15. Tudom, sokan irigylik a kedves kis mókusokat, cuki chipmunkokat és bájos őzikéket, akikkel találkozunk. De nehogy azt gondoljátok, hogy ennyi kedves állattal együtt élni csupán fenékig tejfel! Először is a mókusok előszeretettel hajigálják a makkokat a fák tetejéről. Koppant már a fejemen is és az autónk motorháztetején is. Aztán igazán zavaró lehet az is, mikor az ember egy kellemes, altatás célú babakocsis sétára indul kisgyermekével, de az nem tud elaludni, mert folyton azt kiabálja: „Mosu, mosu!” „Másik mosu!”. És végül sajnos azt is meg kell említenem, hogy ahol sok állat él, ott bizony sok el is távozik. Különösen, ha rengeteg hatalmas autó veszi őket körül. Emiatt aztán rendszeresen találkozunk már vízszintesben lévő kisállatokkal, és ez bizony nem egy szívderítő látvány… Erről azért inkább nem mellékelek képet, ha nem haragszotok.

 

#16.  Mivel amerikai témájú blogról van szó, nem lehet ilyen drámai a felsorolás vége! Legyen akkor valami vidám amerikaias, például, hogy miért kell a bolti eladónak, pincérnek, buszsofőrnek, és úgy általánosságban mindenkinek megkérdeznie, hogy hogy vagy? Tudom, ezzel újat nem mondok, ezt mindenki tudja az amerikaiakról, hogy köszönés helyett és mellett kérdezik, hogy how are you. Ki kéne próbálni egyszer egy jó kis magyar panaszkodással válaszolni rá, lenne is nagy álmélkodás.

jack.jpg

Akik körülvesznek

Gondoltam – mielőtt rátérek a már korábban beígért puffogós posztra –, mesélek kicsit arról, milyen társas élményeket szereztünk itt az elmúlt másfél hónap során.

Az ismerkedési lehetőségeink nagyjából adottak. A közvetlen lakókörnyezet mellett az egyik fő útvonal a gyerekes téma, vagyis intézmények, játszóterek, parkok, a másik pedig az egyetemi irány.

A lakásunk egy két épületből, összesen 22 apartmanból álló lakóparkban található. Egy korábbi írásomban említettem már Billt, a főbérlőt, aki oly alapos átadás-átvételt bonyolított le velünk. Az első másfél hónapban vele és a feleségével Petunával futottunk össze a legtöbbet itt a környéken. Bill annak ellenére, hogy 22 lakás tulajdonosa, tehát valószínűleg nem kenyéren és vízen él, egész nap az épületek körül szorgoskodott, feleségével együtt. Kertészkedtek, locsoltak, ajtókat és parkolóhely számozásokat festettek, fákat nyírattak és hasonlók. Bill nagyon érdekes személyiség, mert egyrészről nagyon kedves, barátságos és közvetlen, másrészről van benne valamiféle bizalmatlanság. Utóbbi szerintem a mérhetetlen kontrollmániájából fakad, nem szívesen bíz rá dolgokat másokra. A belső két szintet összekötő lépcsőnk és Sárink találkozása miatt a földszintre és az emeletre is be kellett szerelnünk egy-egy rácsot. Hogy később ne legyen gond ebből, rögtön rákérdeztem Billnél, ugye ez nem jelent problémát, hogy mi ilyet szeretnénk ide felszerelni. Nem jelentett, viszont kb. ötször kellett egyeztetnem vele – először bemutatni magát a rácsot, aztán a falfúrás miatt megbeszélni, hogy rakhatok-e bele tiplit, utána megmutatni a tipliket, amiket beszereztem, és így tovább. Közben azért néha egész kellemeseket dumáltunk is, így megtudtam, hogy ő évtizedekig Európában élt, angolt tanított és kidolgozott egy nyelvtankönyvet gyerekeknek. Azt már a bemutatkozásnál megtudtuk róluk, hogy Petuna ciprusi származású és az év 9-10 hónapjában Athénban élnek Billel. Csak nyáron jönnek vissza Bloomingtonba, hogy kezükbe vegyék az ingatlan ügyeket (ekkor szoktak lenni a bérlőváltások), egyébként mindent Athénból irányítanak. Nem rossz élet ez… Mostanra már el is utaztak Görögországba, és kénytelenek megbízni az itteni kertészekben és menedzsereikben az ügyek intézését illetően. Eleinte egyébként kicsit sajnáltam Petunát, hogy biztos nehéz sora van egy ilyen kényszeres férfi mellett, de amikor az egyik délután nagyon kedvesen figyelmeztetett, hogy az udvaron játszó kölkeim majd legyenek szívesen a fák alá gondosan körberakott pirosas kavicsokat visszatenni, akkor megnyugodtam, hogy házasságuk szilárd lábakon áll.

kavics.jpg

bokrok.jpg

A lakók közül egyedül csak egy családot ismertünk meg eddig – a többiek amúgy teljesen láthatatlanok. A közvetlen szomszédságunkban egy brazil család lakik – Ricardo, Nina és a 9 éves fiuk Max. Ricardoék nagyon jó arcok. Rögtön nagy örömmel és elánnal köszöntöttek bennünket, mikor beköltöztünk, és azóta is mindig váltunk pár szót, ha összefutunk. Ricardo az egyetemen tanul (ezt valahogy nem sikerült egyértelműen kideríteni, hogy mit) és mellette tanít is, méghozzá portugált és spanyolt. A felesége meg majd szeretne itt tanulni (azt hiszem, talán németet). Roppant segítőkészek, például amikor az én oktondiságomra lemerült a Dodge aksija (nem zártam be tökéletesen a hátsó ajtót, s így a csomagtartónál található lámpa égve maradt…), akkor Rick segített nemcsak bebikázni, hanem minket fuvarozni családilag, hogy ebédelni tudjunk (a szakadó esőben). Már többször beszéltünk velük egy közös vacsizgatásról valamelyikünknél, elvileg ez hamarosan sorra is kerül.

Mivel a lakásunk mellett van egy szuper játszótér (konyhaablakból is látható), ezért elég sokat tanyázunk kint a gyerekekkel. Itt értelemszerűen szoktunk cseverészni más szülőkkel – de ez tapasztalataink szerint nincsen nagyon másként otthon sem. Itt azért életre szóló barátságokat nem kötöttünk még, de nem egyszer kaptunk hasznos tippeket akár programokra nézve is. A Lemon Lake-ről például itt szereztünk tudomást, a másik két közeli tóról (Griffy Lake és Monroe Lake) már előzetesen tudtuk, hogy érdemes őket meglátogatni. Ehhez képest nekünk a Lemon Lake lett a kedvencünk, többször is voltunk már ott fürödni a gyerekekkel. Vagy azt is a játszótéren tudtam meg, hogy kéthetente szerdánként van egy teázgatós klub a városban, ahol külföldi anyák jönnek össze és cseverésznek valamilyen téma körül, elsősorban az angol nyelv fejlesztése céljából. Még nem voltam ilyenen, de egyszer szerintem megtekintem, mi is ez. Remélhetőleg nem csupán a böfiztetésről, pépesítésről és mellszívásról lesz szó, mert akkor nem maradok sokáig klubtag.

A játszótér persze abba is betekintést nyújt, hogy milyen származású, etnikumú népek élnek a környéken. Nagyon színes a kép. Az egyik anyukától meglepődve értesültem például arról, hogy több ezer brazil él Bloomingtonban. De sok kínai, japán, afroamerikai és mexikói családdal találkoztunk már. Utóbbiak közül kellemes jelenet volt, mikor egy szép nagy mexikói család egyik kissrác tagja kedvesen megkínálta Sárit egy kis rágcsálnivalóval, aminek először csak a színe volt gyanúsan piros, majd Sári sírása döbbentett rá minket arra, hogy ez nem egy kifejezetten bölcsődés korosztálynak kifejlesztett cucc. A srác előzetesen közölte, hogy ez nem csípős. Mindketten teszteltük a terméket, és majd kiesett a szemünk, annyira csípett. (Ehhez képest Sári nem is sírt annyira.) Először persze azt hittük, ilyen csodás humora van ennek a gyereknek, aztán rájöttünk, hogy baromira nem erről van szó. Ez a puffancs náluk még a gyerekeknek sem csípős.

A bölcsődében a beszoktatás során leltem sorstársakra, két kínai származású anyuka révén. Én még lazán és boldogan üldögéltem a szobában nézve, ahogy Sári játszik, amikor a kis Claire és Mikko már megkapták a beosztásukat, és ott bömböltek szegénykék az ajtónál állva. Aztán hipp-hopp beszoktak, és jöhetett szegény Sári is (akinek jó pár hét kellett, míg végre jól érezte magát a helyen). Claire-rel azóta már cimbizgetés és közös táplálkozás is van. Claire-ék ráadásul elég közel laknak hozzánk, így intézményen kívül is össze szoktunk futni. Mindkét kínai család 4-4 éve él már itt, és tőlük azt is megtudtam, hogy kb. 5000 kínai él Bloomingtonban.

img_0511.JPG

Márk ovijában a hétköznapok során szinte sosem találkozom szülőkkel. A full time részvételt itt eléggé kihasználják, azaz kb. mi érkezünk utolsónak és hozom el Márkot elsőnek. Biztos nemcsak ebben a csoportban jellegzetes, hanem úgy általánosságban szokás ez Amerikában, hogy a szülők többsége születésnapi zsúrt szervez a csoport összes gyerekének és családjának. Ezt persze nem az otthonukban teszik, amit tökéletesen megértek, hanem kiszervezik a mulatságot valamelyik parkba, játszóházba. Na ilyen jeles alkalmakkor találkoztunk főleg a szülőkkel, mert hogy már kettőn is voltunk egy hónapon belül. (A bulik még megérnek egy rövid kis posztot, hamarosan.) Mindenki roppant nyájas és kedves, amiről egyrészt tudjuk, hogy amerikai jellegzetesség, másrészről nagyon jóleső és érdekes módon őszintének tűnik. A Where are you from – Hungary párbeszédnél sokszor nem lehet eldönteni, hogy a mosolygó, bólogató „ah” mögött az érdeklődés és tetszés vagy a „fogalmam sincs melyik is az az ország” rejlik. Az első bulin a szülinapos kissrác nagyapjával cseverésztünk egy kicsit, na ő azért egyszer sikeresen Romániát mondott Magyarország helyett, de nem vettük zokon a dolgot. Főleg, hogy lényegében egy sztorija volt az öregnek, amit vagy háromszor is elmesélt: neki olyan nemzetközi a családja, hogy 24 országból jött össze a rokonság, és minden ország zászlója szépen ki van rakva a házában. A másik zsúron egy japán-amerikai koalícióból született ikerpár anyukájával dumálgattunk, ő is kissé magányos volt, mert az ikrek is a nyáron érkeztek az óvodába. Érdekes, hogy ki honnan kerül ide Bloomingtonba, ők például korábban Laoszban éltek, majd átköltöztek Montenegróba, és onnan jöttek Bloomingtonba. A fickó is az IU-n tanít – ahogy egyébként ez több szülőre is igaz az oviban.

És ha már az egyetem. Az érdemi társas élményeink elsősorban ide köthetők. Van ugyanis egy kisebb magyar csapat, akik közé mi is belecsöppentünk az ideköltözésünk révén. Azon a tanszéken, ahol Peti is tanít, tanítanak még más magyarok is. Peti egyik közvetlen kollégája egy történész professzor - ő és a felesége (Laci és Csilla) volt egyébként, akik már a kiköltözés előtt is segítettek nekünk dolgok intézésében (pl. autónk tárolása). Ők szerveztek egy bulit még szeptember elején, ahol összejött ez a kis csapat, és a minap mi is vendégül láttuk őket. Megismertük Valit is, aki nyelvészként él itt már vagy 20 éve, Andrást, aki irodalmár-műfordító és ösztöndíjasként szintén 10 hónapot tölt a városban, illetve Jessicát és Attilát is. Attila kb. 17 éve él Amerikában, itt ismerkedtek meg és házasodtak össze Jessicával, aki amúgy Coloradoból költözött ide (és mint tegnap megtudtam, tényleg van egy South Park nevű település Coloradoban!). Jessica férje révén intenzíven érdeklődni kezdett Magyarország és a régió iránt, ezért mindenféle tárgyakat hallgat a School of Global and International Studies-ban, ahol Peti is oktat ugyebár (jár is az órájára). Annak ellenére, hogy nem magyar, elképesztő lelkesedéssel tartja kézben a helyi magyar dolgokat, szervez magyar beszélgetős klubot, a magyar ünnepekre összejöveteleket stb. Lesz például egy október 23-ához kapcsolódó esemény, ahova már most egyeztetés zajlik a magyarok között, hogy ki főz pörköltet vagy töltött káposztát, avagy zserbót és társait az ünnepségre.

A buli egyébként jól sikerült nálunk (és ezt a gyönyörű virágot kaptam). Már betervezésre is került, hogy a következő alkalommal egy jó kis Thanksgiving partira jövünk össze valakinél és bezabálunk egy nagy pulykát.

virag.jpg 

Cicanaci

Ma volt egy kis időm sétálgatni a kampusz egy olyan részén, ahol még nem jártam. Részben olyan utcákba keveredtem, ahol a különböző alfa-kappa-fí-béta ésatöbbi egyetemi diákklubok épületei sorakoztak. Elég guszta kis épületek, amikről igazából nem is tudom, hogy mi van bennük, de azt tippelem, amolyan koleszfélék.

img_0531.JPG

img_0534.JPG

A hallgatók nemegyszer az épület előtti füves területeken tanyáznak, napoznak, bömböltetik a zenét (elsősorban rap a kedvenc) vagy akár passzolgatnak amerikai focilabdával. Elég nagy a nyüzsi az utcákon napközben, hiszen mindenki jön-megy az óráira az ezer épület rengetegében. Így aztán alkalmam volt kicsit megfigyelni a diákokat mozgás közben. Először az szúrt szemet, hogy egyes csajok miért hordanak hosszú fekete cicanadrágot 32 fokban, kánikulában? S ahogy ezen gondolkodtam, arra lettem figyelmes, hogy minden második lányon ez van. A másik felén pedig sort. Amolyan sportos naci. Kész, más nem. Mármint alul. Felül alapvetően valami egyszerű póló, top. Mindenki lezserre veszi a figurát, kicsit olyan, mintha a koleszen belüli élet kiterjedne a teljes kampuszra, és inkább a kényelmesség és lazaság a szempont, mintsem a divatozás. Sportcipő, hátizsák. Ez a fiúkra is ugyanígy igaz, akik szintén sportosban nyomják. És ami pedig MINDENKINÉL van, az a bedugott fülhallgató. Meg kulacs.

csaj1.jpg

csaj2.jpg

csaj3.jpg

Ez azért volt nekem meglepő, mert azért nálunk az egyetemen – anno hallgató koromban is és azóta oktatóként – is azt látom, hogy a diákoknak fontos, nem egyszer identitáskifejező az, hogy mit vesznek fel. Gondoljunk csak a tarisznyás bölcsészekre, a kockás inges fizika szakosokra, a tip-top kosztümös pénzügyes hallgatókra stb. Itt pedig meg nem mondanád senkiről, hogy milyen szakos, hányadéves, legfeljebb csak arra lehetnek utaló jelek (pólókon nagyritkán), hogy melyik diákszervezethez tartozik az illető. Úgy tűnik, maga az egyetemhez tartozás önmagában egy sokkal nagyobb identitásszervező, mint azon belül valamilyen csoporthoz tartozni. Az egész várost uralja az Indiana University logója, zászlója, minden árpádsávos és Pszi jeles (azaz az I és U betűk összeolvadása). Pólók, pulcsik, sapkák, matricák, rendszámtáblák, zászlók a tornácon stb. Nemtől, kortól, etnikumtól függetlenül mindenki büszkén viseli, az egyetemi kertésztől kezdve a játszótéren hintáztató apukán át a buszsofőrig. Bevallom, minket is kezd beszippantani ez a világ, nemrég mindketten vettünk magunknak egy-egy IU-s telefontokot, de van már kulcstartónk és bögrénk is. A gyerekcuccok pofátlanul drágák, de simán lehet IU-s rugdalózót is kapni, meg amit akarsz – nyakkendőt, papírpénz csiptetőt, gitárpengetőt.

img_0520.JPG

img_0519.JPG

Kicsit kettős nekem ez az egész. Egyrészt nekem picit hiányoznak a tömegből az egyéniségek, a változatosság. (Hozzáteszem, ez csak a durva első benyomás pusztán külső alapján, vagyis nyilván mindenki egyéniség, csak első ránézésre senki nem tűnik annak!) A pozitív oldala viszont, hogy mindenki laza és nem csinál ügyet abból, ki hogy néz ki. Olyan otthonosan mozog mindenki és a praktikus szempontok vannak előtérben – amit egyébként ebből az első egy hónap ittlétből rendszeresen tapasztalunk. Az amerikaiaknak úgy tűnik, elsődleges a kényelem, gyakorlatiasság, egyszerűség. Ez nemcsak az öltözködésben jelenik meg, hanem sok minden másban is - pl. parkolós bank automaták, hogy ne kelljen kiszállnod az autóból, ha pénzt akarsz kivenni.

A végére egy találós kérdés: na mik ezek? Aki azt is megmondja nekem, hogy miért, annak meg hálás is leszek, mert fogalmam sincs.

img_0556.JPG

 

Szép Bloomington

Tavasszal már sokat nézegettem a várost Google Maps-en keresztül, mikor lakásokat és óvodákat keresgéltem. Látszott, hogy sok a zöld, hogy ez egy igazi kertváros. De ideköltözve természetesen sokkal durvábban hatott a város szépsége. A város adottságai is kiválóak, és persze az is sokat számít, hogy az itt élők mit tesznek hozzá. Hatalmas füves területek, rengeteg fa, amolyan kisebb erdők, ligetek vannak a városban mindenhol.

img_0024.JPG

img_0003.JPG

 

Ez pedig a MI UTCÁNK!:

img_0277_1.JPG

Ennek is köszönhető, hogy rengeteg állattal találkozunk, a cukisági faktor folyamatosan kileng, mármár egy juharszirupos pancake-hez hasonlóan geil, ahogy nyuszikákat, mókusokat és őzikéket látunk folyamatosan. Mert már egy őzcsalád is tiszteletét tette az ablakunk előtt, egyszer szürkületkor, egyszer meg hajnalban. Persze baromira élvezzük. Itt van az anyuka:

img_0198_1.JPG

itt pedig édeshármasban (háttérben a "mi" játszóterünk):

img_0197_1.JPG

Az időjárást illetően úgy tudtunk, nagyjából hasonló éghajlatra számíthatunk, mint Budapesten. Ez azért nem teljesen így van, annyiban, hogy kicsit szélsőségesebbek az évszakok. Most például elképesztő kánikula van, olyan 32-35 fokok (ezt persze át kellett kalkulálnom a Farenheitből, mint ahogy minden létező mértékegységet át kell számítani), hozzá pedig olyan 85%-os (!) páratartalom. Sokszor vannak záporok hozzá, reggelente mindenhol csupa víz a fű a harmattól. Egyszóval jelenleg kissé trópusi beütése is van az itteni időnek, nemcsoda, hogy mindenhol ezerrel megy a légkondi. Őszintén szólva kell is, még ha néha nekünk kicsit sok is, de igazából megszoktuk és inkább örülünk neki, mintsem zavarna. Az egyik játszóteres szülő-csevej közben pedig azt is megtudtuk, hogy télen a -10 fok teljesen átlagosnak számít...

A város alapvetően az Indiana Egyetem köré szerveződik. Hatalmas kampusza van, rengeteg épület, külön kampusz-busz is jár itt, mivel az egyik végéből a másik végébe eljutni akár háromnegyedórás sétát is jelenthetne. Múlt héten az egyik nap családilag sétálgattunk benne, és hát csak a töredékében jártunk. Egészen fantasztikus környezet... Én igazán szeretem az IZU (értsd ELTE Izabella utcai épületének) apró kertecskéjét, de hát szegénykém annyira szánalmas emellett a hatalmas erdős-mezős, patakos, szökőkutas, színházas, múzeumos stb. komplexum mellett.

modos1.jpg

img_0037.JPG

modos3.jpg

img_0059.JPG

img_0063.JPG

img_0069.JPG

modos4.jpg

modos5.jpg

Persze még bőven van mit felfedeznünk a városon, bár autóval már sokat jöttünk-mentünk. Ez ugyebár eléggé amerikai módi, itt szinte mindenki autóval közlekedik, szerintem csak és kizárólag az egyetemisták miatt vannak egyáltalán buszok. Az emberek egyébként roppant kedvesek és segítőkészek, tényleg. A gyerekekkel mindenki kedves és mindig van hozzájuk pár barátságos szavuk (még akkor is, amikor széttrollkodják valamelyik boltot, lepakolnak, tologatnak, hangoskodnak stb.). Az utcán kocogó emberek mosolyogva köszönnek egymásnak, ahogy parkban, strandon gyerekező szülők már messziről odaszólnak neked, hogy jaj hát nyugodtan játsszon bármelyik játékával, ez csak természetes! Szóval minden és mindenki boldog, nyálas, kiegyensúlyozott, fúj! :-)

Folyt köv!

süti beállítások módosítása