Az élet Bloomingtonban, az USA-ban 10 hónapig. Négyesben, gyerekekkel, vendégoktató családfővel.

In Bloom'

Mi fog hiányozni és mi nem?

2017. június 04. - d e t t i

Egészen döbbenetes, de 10 nap múlva ilyenkor már otthon leszünk a zuglói lakásunkban. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez a 10 hónap, akármilyen klisésen is hangzik. Fokozva az eredeti gondolatok sorát, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. De amúgy tényleg. Az például nagyon érdekes volt, hogy még sosem volt az életünk egyszerre ennyire izgalmas és ennyire nyugodt. Én amúgy amolyan lelkizős típus vagyok (asszem, akik ezt a blogot olvassák, ezen a megállapításon sem lepődnek meg), így jelenleg sokat gondolok ennek a korszaknak a lezárására, és mindarra, ami most elmúlik, illetve ami ezután jön. Szerencsére mindannyian (beleértve Márkot is, Sári ehhez még túl kicsi) úgy állunk a dologhoz, hogy egyrészről sajnáljuk itt hagyni ezt az otthonunkat, másrészről várjuk, hogy visszatérjünk Budapestre. Sok olyan általánosabb, az életünket egészében érintő dolog van itt is és otthon is, ami miatt várjuk vagy nem várjuk a hazaköltözést, szerintem nagyon sok minden egyértelmű lehet ezekből. Így most nem is erről írnék, hanem inkább azokat a dolgokat gyűjtögettem össze, amik apróságok, de hiányozni fognak, avagy nem fognak hiányozni. Egy picit csentem egy kedves barátnőm blogjáról a stílust illetően, aki szereti az új lakóhelyüket a "tetszik - nem teszik" dimenzióban bemutatni.

HIÁNYOZNI FOG,

hogy az autót gyakorlatilag sosem zártuk be kiszállás után. Ez pedig nemcsak azért volt, mert egy öreg, ütött-kopott járgányunk volt, amit a kutya sem akart ellopni, hanem mert itt simán így tesznek az emberek, annyira biztonságos a környék.

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy időtlen idők óta tart egy idegesítő útfelújítás az Indianpolis-t és Bloomington-t összekötő autópályán (a 10-12 éve itt élő magyar barátunk is úgy nyilatkozott, hogy "ez mindig is így volt"), és láthatóan semmilyen előrelépés nincs. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy más államokkal összevetve Indiana államban a legrosszabbak az utak és leggyatrábbak és leghosszabbak az útfelújítások. Drága jó Pence alelnök sem sokat tett ez ügyben, mikor még ebben az államban volt elnök...636123144582172839-3-69-construction.JPG

HIÁNYOZNI FOG,

hogy az amerikaiak alapvetően nagyon pontos emberek. És én ezt szeretem. Ha megbeszélsz egy találkozót, pontban ott lesz az illető, ha elmész egy csoportos fitnesz órára, pontban nulla nullakor elkezdik, ha tartasz egy előadást (mondjuk ezt Peti tudja ugyebár), akkor minden diák ott van időben, ha fodrászhoz mész időpontra, egy percet sem kell várnod, és így tovább. (Kivételt képeznek persze az eladással kapcsolatos tapasztalataim, melyben az előző bejegyzésben értekeztem, és ahol rengeteg megbízhatatlan emberrel találkozom. De ez egy műfaji sajátosság, úgy hiszem.)

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy az amerikaiak egyben elképesztően makacs szabálykövetők. "A szabály az szabály", tartja a magyar mondás is, de azért lássuk be, Magyarországon az ember sokszor talál egy kiskaput, vagy kiügyeskedi, kikönyörgi, kisírja, amit szeretne. Na ezt itt felejtsd el. Jó példám erre, amikor Szonja unokahúgommal el szerettünk volna menni egy zumba órára közösen, és nem engedték be velem, mivel én nem az egyik szülője voltam, hanem csak a nagynénje. Mindennel próbálkoztam, de hiába. Megkérdeztem a csajt, hogy ha nem mondtam volna meg, hogy én a nagynénje vagyok (mert az igazolványok kérésekor én említettem meg magamtól), akkor ugye beengedte volna simán. Erre azt mondta, hogy "de megmondtad". Mindezt mosolyogva, a végén szép napot kívánva, de teljes mértékben letojva azt, hogy szegény Szonja nem tud bemenni az órára. 

HIÁNYOZNI FOG,

hogy az étkezőasztalnál ülve, evés-ivás közben is folyamatosan elemezhettük az ablakunkból látható élővilágot. Mókusok, madarak minden mennyiségben, a gyerekek ezt rettentően élvezték, és 10 hónap alatt sem unták meg, s ugyanolyan lelkesedéssel kiáltottak fel, hogy "mókus!", az aznap 15. példány észlelése esetén is. (Képet nem mellékelek, ezt a témát már úgy is mindenki unja.)

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy a hotelek étkezőasztalainál való ülés már nem volt ilyen kellemes, ugyanis nagyon gyatra, mondhatni pocsék reggeliket kapni egy átlag amerikai hotelban (tehát nem a 4-5 csillagosokban). (Holott az is tény, hogy ha beülsz egy étterembe, ahol reggelit is kínálnak, csodásakat lehet enni.) A hotelekben lényegében csak szénhidrátot találsz, minél cukrosabbat és tartósítószerekkel ellátottat (bagel, gofri, muffinok, szeletelt kenyér, meg persze mindenféle cornflakes-ek), ezenkívül valami rántottaszerű képződményt, de valami rejtélyes módon mellékízű, száraz, ehetetlen. Néha van valami kolbászféle, de abban sincs sok köszönet. Zöldség nuku, mondjuk gyümölcs legalább van párféle.quality-inn-and-suites.jpg

HIÁNYOZNI FOG

a szárítógép. Elmondhatatlanul csodás dolog és ebben az országban ez alapvető kellék. Nem kell teregetni és még aznap rendelkezésre állnak a finom meleg, illatos ruhák. Tudom, ezt otthon is megoldhatja magának az ember, ha vásárol egyet. Erősen el fogok gondolkozni rajta.

NEM FOG HIÁNYOZNI

az amerikai kávé. Én speciel nem vagyok nagy kávéivó, de szegény Peti sokat szenved attól, hogy milyen borzalmas löttyöket adnak itt mindenhol. Egyedül a Starbucksban tud érdemi kávéhoz jutni (meg persze itthon egy jó kis kotyogósból). Jut eszembe, a 10 dolcsis Starbucks kártyámat még le sem fogyasztottuk!! A kávé ennyire rossz:nevtelen_1.jpg

HIÁNYOZNI FOG,

hogy a lakásunk (apartmanház) előtt nyugodt szívvel bármit kint lehetett hagyni, bevásárolt cuccokat, táskákat, egyebeket, annyira nem kellett aggódni amiatt, hogy bárki is elviszi. Ez a pont persze lényegében egy csomag az első megállapítással, de azért szerettem volna külön is megjegyezni.

NEM FOG HIÁNYOZNI

a JÉG. Hogy állandóan emlékeztetni kell a pincért, hogy nem, nem kérünk jeget az italba, sem a fagyos január közepén, sem a meleg májusban. (Már csak azért sem, mert az éttermekben mindig maxon van a légkondi, az bőven elég hűtésnek.) A jég itt olyan, mint a levegő, a gyerekeknek is telenyomják vele a poharát, és nincs az a leglepukkantabb hotel, ahol ne lenne egy hatalmas, ingyenes jég automata. 
dscn3921.JPG

 

HIÁNYOZNI FOG

az elképesztő választék és minőség, ami a szupermarketek zöldség-gyümölcs szekciójában található. Például csodálatos déli gyümölcsök vannak, és mindig garantáltan finomak. Éretlen ananásszal például egyszer sem találkoztunk, pedig rengetegszer vettünk, ahogy a mangók, áfonyák, eprek, szőlők (stb.) is mindig isteniek voltak. A zöldségekről egyébként lényegében hasonlókat tudok csak mondani, azzal az egy fekete ponttal, hogy Amerikában felháborító módon nincs TV paprika! (Akkora lecsót fogok főzni, ha visszaérkeztünk, mint egy ház.)k0013414895--984727.JPG

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy a szupermarketekben a pénztáraknál totyogó (boá, de most jobb szó nem jut eszembe) magasságban, vagyis lényegében már a föld szintjével elindulva kirakják a rakás édességet. Otthon emlékeim szerint jóval magasabban vannak ezek a polcok. Ennek eredményeképp nekem állandóan tűzharcot kellett vívnom a csokoládét mérhetetlen módon imádó Sárival, aki többször képes volt papírostul beleharapni egy gyorsan elcsent csokiba, amikor 2 másodpercig pont nem rá figyeltem.
report16.jpg

HIÁNYOZNI FOG,

hogy Amerikában teljesen szabályos a jobbra kanyarodás a piros lámpánál. Persze elsőbbsége van a kereszteződésben zöldben közlekedő autóknak, de ha nem jön semmi, be lehet kanyarodni jobbra. Ez annyira csodálatos, csak kicsit félünk, hogy nehogy Budapesten is ezt csináljuk majd reflexből...

NEM FOG HIÁNYOZNI,

hogy Bloomingtonban a forgalmasabb utakat leszámítva állandó jelleggel STOP táblás kereszteződésekbe botlik az ember. Olyanokba, ahol mind a 4 irányból érkező járműveknek meg kell állnia. Ez nagyon döcögőssé teszi a haladást. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor kinek van elsőbbsége? Na ez viszont már egy olyan dolog, ami nagyon pozitív: az udvariasság, a "ki érkezett előbb" elve, és ez működik! Ezt például el nem tudom képzelni otthon, mindenki előre nyomulna, nem tudna működni a rendszer.

HIÁNYOZNI FOG

az a csodás környezet, amiben futni lehetett. Tiszta levegő, sok zöld, kevés autó. Ez szignifikánsan ideálisabb annál, mint amikor a Hungária körút környezetében kell kifutnom a Ligetig, amit ugyebár pillanatokon belül jól szét is szednek majd.Képtalálat a következőre: „emoticon sad” Íme egy kép a szokásos futóútvonalam egyik kedvenc pontjáról:

img_5778.JPG

NEM FOGNAK HIÁNYOZNI

a különböző szolgáltatók, cégek, intézmények telefonos automatái. Otthon is gyakori ez persze, de itt szinte bármit hívsz, automatába bukkansz, és ráadásul sokszor nem gombokat kell nyomkodnod a továbblépés érdekében, hanem beszélgetned kell egy robottal. Na ezt gyűlöltem.

HIÁNYOZNI FOG

az a légkör, amit az óvodában és bölcsődében tapasztalhattunk. Minden ott dolgozóra (legyen az a vezető, adminisztrátor, óvónők, asszisztensek) jellemző, hogy mindig mosolygósak és jókedvűek, mindig segítőkészek és türelmesek. A hazai rendszerrel összevetve tisztában vagyok azzal, hogy e probléma nagyon sokrétű, kezdve a magyar óvónők alulfizetettségével és túlterheltségével az ittenihez képest. És hát az itteni óvodákba borsos tandíjat is kell fizetni, aminek segítségével persze máris könnyebb megteremti az ideálisabb feltételeket. Félreértés ne essék: több minden is van, amit a magyar ovinkban jobban szerettem, a következő ponton kívül például az is, hogy otthon sokkal több énekes, zenés és mozgásos foglalkozást tartanak a gyerekeknek. Ezek itt a szabad játékidővel szemben jobban háttérbe kerültek sajnos.

NEM FOG HIÁNYOZNI

az óvodai koszt. Tudom, ezt nem én ettem, de éppenséggel Márk is alig várja a magyar ovi kajáját, amit mindig szívesen evett és kvázi mindent megevett ott. Ebben mondjuk ő nagyon nacionalista, és makacsul ragaszkodik 10 hónap eltelte után is az általam főzött magyar kajákhoz... De ettől függetlenül is igaz, hogy ezen a téren nem jeleskedett az ovi. A reggeli mindig valami cukros cucc volt, muffin, édes pirítós, bagel, édes kukoricapelyhek, vaníliás joghurt, palacsinta, csak hogy párat említsek. Az uzsonna is hasonló, vagy édes rágcsa vagy sós keksz, de mindenképp full szénhidrát. Szerencsére gyümölcs azért szokott lenni reggel is az édes cuccok mellé, meg az ebédnél is, ami pedig elég fantáziátlan kaják ismétlődése. Itt egy példa: "Milk, Mac and Cheese, Broccoli, Peaches" avagy "Milk, Chana Masala, Rice, Peas, Oranges".

És mégsem bírom ki, hogy a végére ne írjam le, hogy az igazán fontos dolgokban mi minden fog HIÁNYOZNI: a kulturális sokszínűség, a mások elfogadása, a sok mosolygó ember, a nyugodt kisvárosi életritmus, a gyönyörű környezet. Hát ezek, mert ezek nagyon jók voltak itt.

És ezért hát köszönjük Fulbright, köszönjük Indiana University és köszönjük Péter! ♥

"What's your bottom dollar?" Megkezdődött a felszámolás.

Beléptünk ittlétünk utolsó hónapjába. Mostanra Peti egyetemi teendői véget értek, a tavaszi szemeszter lezárult, és a diákok jelentős része elhúzott a városból. Az időjárás is végre összeszedte magát, és a hetekig tartó esőzés után megérkezett a nyári idő. Közben pedig számunkra a felszámolás időszaka is beköszöntött: üres lakást béreltünk, és teljesen üresen is kell majd átadnunk. Ez nemcsak érzelmileg jelent majd sok munkát számunkra, hanem a gyakorlatban is. Annak idején persze igyekeztünk mindent a lehető legolcsóbban, legegyszerűbb módon és sok esetben használt forrásokból megoldani, így attól nem kell tartanunk, hogy értékes tárgyak eladása hogy fog sikerülni.

Ami a mi esetünkben egy nagy pech, hogy utánunk sajnos nem érkezik egy magyar ösztöndíjas sem (sem a Fulbright, sem Ránki Chair révén). Így nemhogy új lelkes gyerekes családnak, de egy árva magányos kutatónak sem tudunk tárgyakat továbbadni, pedig ez egy szép (és hasznos) szokás volt eddig. Bár a jó öreg Dodge-ot valószínűleg nem ajánlanánk már fel egy következő családnak, mert a 306.000 mérföldet (!) futott jószág mostanra kissé beteges lett, rettenetes zörgő hangokat képes kiadni magából, meg néha bűzölög is - de szerencsére még vezethető (szerelő szerint is). Reméljük, kihúzza még ezt az egy hónapot, és pár száz dollárért megveszi majd valaki, "as it is" :-) 

Az ingóságaink nagy részét (főleg a rengeteg apróságot, pl. konyhai eszközök és hasonlók) például nem is eladni fogjuk, hanem adományként beadjuk majd az erre szakosodott Goodwill és Restore boltokba. De azért vannak olyan bútorok, játékok, melyeket megpróbálunk értékesíteni. A Once Upon a Child nevű használt gyerekcuccokból élő boltot alapvetően nagyon szeretjük, többször vettünk már itt nagyon jó minőségű dolgokat: ruhákat is és egyéb kellékeket (pl. Sárinak kiságyat, etetőszéket) is. Ők az előbb említett két bolttal ellentétben nem adományokból élnek, hanem vásárolnak használt cuccokat. Viszont sajnos elég finnyás módon. Múlt héten már próbálkoztam náluk rengeteg mindennel - főleg játékokkal - és a 20 tételből mondjuk 1-et vettek meg sajnos. Persze a kínálatban is megjelenik a finnyásság, hiszen tényleg kifogástalan cuccokat lehet ott venni, így a közönség is más azért (jobban szituált), mint mondjuk a Goodwill-ben, ahova azért inkább a szegényebb réteg jár. Pont emiatt egyébként jobb érzés is volt a Once...-ban meg nem vett cuccokat végül hozzájuk vinni, ott biztos minden "jó" helyre megy majd.

Közben pedig elkezdtem a nagyobb, értékesebb tárgyakat meghirdetni interneten. Erre két felület látszik alkalmasnak. Az egyiket itteniek javasolták, ez a Craiglist. Ez egy bloomingtoni adás-vételi oldal, és mindenféle kategóriában lehet itt üzletelni. Felnyomtam ide polcokat, szőnyeget, az autónkat, székeket, matracot, pár játékot. Jöttek is már innen érdeklődők, és volt, amit innen meg is vettek. A másik pedig a Facebook Marketplace alkalmazás, amit eddig én még sosem használtam. Na ez nagy meglepetés volt, hogy mennyire durván jól működik, és az első dolgokat (pl. TV-nket) itt adtam el 24 órán belül. És azóta is itt van a legnagyobb pörgés, legtöbb érdeklődő. És ha már itt tartunk, pár gondolat erejéig megosztanám tapasztalataimat a jelentkezőkkel kapcsolatban, mert nagyon érdekes élmény ez az egész. 

Az egyik dolog, ami jellemző ezekre az adás-vételi csevejekre, az egyben egy általánosabb amerikai jellegzetesség. A már számtalanszor emlegetett amerikai praktikussághoz tartozik ugyanis az, hogy nem pazarolnak időt és energiát a felesleges formaságokra az írott kommunikációban. Vagyis, olyanok, mint köszönés, bemutatkozás, egyéb udvariassági formulák, elköszönés, ne adj isten aláírás, na ezek mind hiányoznak a párbeszédekből (és még ugye a magázódás-tegeződés problémával sem kell foglalkozniuk). Ez persze roppant egyszerűvé teszi a helyzetet, számomra is. Más oldalról - ami persze lehet egy illúzió is - sokszor az az érzésem, komolyabban tudnék venni egy érdeklődést, ha kicsit jobban megadnák a módját, és nem ez és így lenne az első felböfögött mondat: "do you accept $50?"

Az autó kapcsán kapom a legtöbb üzenetet, és hát itt van a legtöbb használhatatlan jelentkező is. Szerintem lehetnek köztük

  • impulzív vásárlók (vagy inkább impulzív érdeklődők)
  • 'maguk sem tudják, mit akarnak' félék
  • értelmi fogyatékosok
  • egyszerű megbízhatatlan alakok
  • meg még persze sok más.

Mutatok pár screen shotot a kedvenceim közül. Itt van például Amber, aki egyébként egy prototípust képvisel, a "ráírok, megkérdezem, aztán leszarom" fajtát. De tényleg, miért érdeklődik, ha még a válaszomat sem tekinti meg?img_5355.PNG

Egy másik kedves érdeklődő, mondjuk JD már azt is megírta, eljönne megnézni. Amikor én viszont lehetőségeket kínálok neki a megtekintésre, néma hallgatásba burkolózik.

img_5352.PNG

A következő szint Joe-é volt (nem meglepő módon a keresztneve is hasonlóan különleges volt, s az adatlapján nulla információ volt), aki már azt is megírta, hogy megvenné, majd ez után tett némasági fogadalmat.

 img_5353.PNG

Jaj, és a kedvencem, aki bármilyen előzetes kérdés, információ stb. előtt már rögtön megkérdezi, hogy mennyi a minimum ár, amit kérek. Na, ilyenből rengeteg volt már. Úgy, hogy ott van a hirdetésben, hogy mennyiért árulom. És persze, hogy az ember alkudozik, de én azt gondolnám, az előtt még ezt-azt jó, ha az ember tud. Erre a kérdésre így aztán nehezen vagy nem is nagyon szoktam tudni mit válaszolni - vagy főleg azt, hogy javaslom, hogy tekintse meg először, majd beszéljük meg, és erre szépen eltűnnek...

screen.jpgSzemélyes kedvencem volt még Juany is, aki az angol nyelvű hirdetésemre spanyol nyelven írt nekem érdeklődő levelet, s az angol viszontkérdésemre viszont már sajnos nem reagált. De hát én hülye, miért is nem tudok spanyolul is?

Így állunk hát az autóval jelenleg. Ketten már MAJDNEM megnézték, meg volt beszélve konkrét találkozó is, de csak lemondták vagy el sem jöttek. De nem adom fel, mert már sikerült több dolgot is eladni, pl. TV, szőnyeg, ágy, kerti székek, polcok. 

Vagyis - és itt most hatalmas megállapítás fog következni!!! - az USA-ban is vannak nagyon megbízható és kedves emberek, és vannak megbízhatatlan, link alakok is. Legyen ez mára a legfőbb tanulság, mindenkinek további szép napot kívánok!

 

 

Madarak Bloomingtonban

Na de térjünk vissza Bloomingtonhoz! 

Arra gondoltam, hogy bemutatom nektek, milyen dekoratív madarak élnek itt a városban. Egy magamfajta tősgyökeres pesti lakosnak ugyanis nagy örömöt jelent az itteni madárpopuláció (egy töredékével) való találkozás. A posztomban előre bocsátom, hogy más tollával fogok ékeskedni - és ezt nemcsak madári értelemben teszem majd, hanem a fotók kapcsán is. Én ugyanis, profi fényképezőgép, ehhez tartozó fotós tudás és az amatőr természetbúvárkodáshoz szükséges hosszú, nyugodt órák híján nem nagyon tudtam élvezhető minőségű képeket készíteni a madarakról. Született pár egész elviselhető darab, de azokon a lényeg sokszor nem nagyon látszik. A képeket tehát nem én készítettem sajnos, de a forrásukat mindenhol megjelöltem.

A madarak beazonosításában több internetes oldalt is felkerestem, és itt kettőt szeretnék megemlíteni. Az egyiket azért, mert iszonyú profi, és alak, szín és méret alapján szűrögethetsz a madárlehetőségek között, és mint a Guess who? nevű  csodás társasjátékban végül kizárásos alapon megtalálhatod, akit kerestél. Itt:

http://www.whatbird.com/birdexpert/StateColorSize/2/6431/birdexpert.aspx

A másik pedig egy olyan oldal, amit roppant szórakoztatónak találtam: az Amerikai Madarász Társaságnak (legalábbis én valahogy így fordítanám az American Birding Association-t) van egy oldala, ahol a tagok azt írogatják be, hogy adott napon X óra Y perc Z másodperckor milyen madarat láttak, hol. Ha pedig rákattintunk a madárra bukkanó posztoló linkjére, akkor a sikeres megfigyelés egyéb apró részleteiről is infókat kaphatunk, például, hogy felhős volt akkortájt az idő, vagy hogy a madár épp hol üldögélt és hasonlók. Majd ez ügyben párbeszédek alakulnak ki, nagyon vicces.

http://birding.aba.org/mobiledigest/IN02

Kezdem is ezzel a madárral, amiből rengeteget látni a városban. Ő az American Robin. Ez az énekesmadár elég gyakorinak számít az USA-ban, és a mi államunkban télen is itt volt. Tulajdonképpen egy vörösbegyről van szó, csak - ahogy ez nem meglepő semmivel sem kapcsolatban itt az USA-ban - nagyobb, mint azok a példányok, melyeket otthon láthatunk.

american_robn_1.jpgFotó: Sheila Pera, soundwaterstewards.org 

american_robin_2.jpegFotó: blog.duncraft.com

Az egyik kedvencem legyen a következő, egy csodás kék-fehér madár. Ő a Blue Jay, vagyis kék szajkó. Gyönyörűen énekel, és egy kis csinos bóbita van a fején. Őt is nagyon gyakran lehet látni a városban, és - ahogy az American Robin is -  nem egyszer üldögélt a kertünk kerítésén is. Állítólag egy roppant intelligens madár, aki komplex szociális kapcsolatokat ápol fajtársaival.

blue_jay_1.jpgFotó: Melissa Mayntz, birding-about.com 

blue-jay_2.jpgFotó: kingofwallpapers.com

Aztán mutatok egy ragadozómadarat is. Belőlük is elég sok van a városban, ami nem meglepő, hiszen rengeteg mókus, chipmunk (amerikai csíkos mókus), nyúl és egyéb rágcsálóféle és sok-sok kisebb testű madár él Bloomingtonban. A ragadozómadarakat szinte kizárólag csak az égen láttam - és szerencsémre vagy pechemre, de egyszer sem láttam őket lecsapni semmire sem. Két kivétel volt, hogy közelebbről láthattam valamelyiket, és itt van az egyik. Ez a madár itt ült a konyhaablakunkkal szemben, a kerítésen. Persze mire telefont ragadtam és benyomtam a fényképező opciót, a madár sajnos elszállt. Nem száz százalék, hogy ezt a madarat láttam, de mondjuk 90. Véleményem szerint egy Peregrine Falcon (vadászsólyom) lehetett, és gyönyörű volt, ahogy ott üldögélt. 

peregrine_falcon_1.jpgFotó: Brian Porter, www.peregrinefund.com

peregrine_falcon_2.jpgnőstény, Fotó: shepen, shepengarden.blogspot.com

A gyerekeink nagy örömére a sok pici tavon, ami a városban található, nem egyszer találkozunk kacsákkal, és néha libákkal is. Utóbbi nagy csapatostul szokott feltűnni egy-egy konkrét tónál (méretét illetően a városliget tó töredékéről beszélünk), s még télen is volt hozzájuk szerencsénk, akár ahogy a jeges vízen sétálgattak. Canadian Goose volt beazonosításom szerint, akit a wikipédia egy kevéssé kedvelt, úgymond kártevő madárnak ír le, mivel felzabálja a terményt, mindent összecsinál, agresszív, és kajáért is koldul. Így néz ki:

canada_goose_1.jpgFotó: Rror, commons.wikimedia.org

canadian_goose_2.jpgFotó: Tim Bowman, pixnio.com

A következő pedig az a madár, akit akár az első helyre is tehettem volna a felsorolásban, nemcsak azért, mert a leggyönyörűbb madár, akivel itt találkoztam, hanem mert ő Indiana Állam Hivatalos Madara! Ő a Red Cardinal vagy más néven Northern Cardinal, azaz vörös/északi kardinálispinty. Mivel a hím példány egész testében élénk piros, nagyon könnyen kiszúrható bármilyen környezetben. Ráadásul nagyon szépen énekel, úgyhogy ha megjelenik a láthatáron, egyszerűen képtelenség nem vele foglalkozni. 

red_cardinal_1.jpgFotó: gbrummett, flickr.com red_cardinal_2.jpgFotó: Jen Goelnitz, flickr.com

A vörös kardinálsnak a hímje ilyen szép piros egészében, a nőstény kicsit másképp néz ki. Ő kevésbé feltűnő, mert barnás és pirosas is egyben, de nekem ő is nagyon tetszik:

female_cardinale_1.jpgFotó: Ken Thomas, commons.wikimedia.org

female_cardinale_2.jpgFotó: Bridget McDermott, www.tes.com

Nagy váltás következik, mert e színpompás pintyféle után iderakok nektek egy elég rusnya ragadozót. Na vele elég közelről találkoztam futás közben, mikor szépen kerülgetett egy nyúltetemet, de én kicsit megzavartam. Ő egy Turkey Vulture volt, azaz pulykakeselyű. Dögevőként Bloomington egy igazi paradicsom nekik, mert amellett, hogy sok a kisállat, autóból is van bőven... Így tulajdonképpen hálásak lehetünk nekik és a többi dögevőnek, hogy eltüntetik szemünk elől az elgázolt mókusokat, nyulakat, oposszumokat és mosómedvéket.

turkey_vulture_1.jpgFotó: -jon, www.allaboutbirds.org

turkey_vulture_2.jpgFotó: Jim Williams, www.startribune.com

 

Végül egy olyan madarat mutatok, amelyikkel én magam egyelőre nem találkoztam, de nagyon bízom abban, hogy lesz még hozzá szerencsém. Mikor augusztusban ideköltöztünk, kifejezetten trópusi időjárás volt itt. Nagyon meleg, sok zápor, 80-90%-os páratartalom. Ez a klíma ideális annak a madárnak, akiről nem akartam elhinni, hogy tényleg él itt, mikor itteniek mesélték. Ő pedig a kolibri. Értelemszerűen nem él itt egész évben, tehát azért sem találkoztam vele azóta, de mostanság elvileg már visszatértek az itteni lakosok, így hátha elcsípünk majd egyet. Az internet szerint Indianaban megtalálható például a Ruby-throated Hummingbird (azaz rubint nyakú kolibri), és a Rufous Hummingbird is. Szegények, nem tudom hogy érzik újra itthon magukat, mert jelenleg kvázi visszatért a tél, 6-9 fokok vannak, hideg szél és sok eső...

ruby-throated-hummingbird.jpgRuby-throated Hummingbird, Fotó: Maria de Bruyn, mybeautifulworldblog.com

rufous_hummington.jpgRufous Hummingbird, Fotó: SumikoPhoto, www.hunker.com

Akit esetleg bővebben érdekel, hogy még milyen madarak élnek itt Indianaban, az fent, az elsőnek megadott linken tájékozódhat.

És csak, hogy ne mindig a kilencvenes évek popvilágából idézgessek témához illő dalokat, íme egy régi kedvencem madár témában <3

 

Kanyon túrán

Repül az idő velünk itt az USA-ban. Még ősz volt, mikor Peti nővéréékkel kitaláltuk, hogy a magyar tavaszi szünetben együtt leszünk itt 2 hetet, s abból az egyik hetet a Grand kanyonban és környékén töltjük majd. Erre tessék, már meg is történt, s már haza is jöttünk erről a hihetetlen, fantasztikus utazásból.

Úgy döntöttem, ezúttal nem fogok erről hosszas litániát írni, hanem inkább a képek beszélnek majd helyettem. A szöveges részek inkább a gyakorlatiasabb dolgokra (utazás, szállás) fókuszálnak majd, s kevésbé a személyes vonatkozásra. Elsőként például megemlíteném, hogy az USA-ban a belföldi légi közlekedés sajnos nem annyira olcsó. Még úgy sem, ha az ember a legolcsóbb, fapados járatokat választja. (Ez is az egyik oka annak, hogy az emberek alapvetően inkább az autóval utazást részesítik előnyben, még akkor is, ha több államon keresztül, tizen-, huszon-x órákat kell utazniuk.) Az általunk választott legolcsóbb opciót (Chicago-Las Vegas) a Spirit Airlines nyújtotta, akikkel kapcsolatban sajnos voltak negatív élményeink is. Pl. csomagméretekkel való szívatás, ugyanis egy kb. fél centivel kilógó fogórész miatt megvágtak minket 100 dollárra, aztán volt még gyerekülés elkavarás is, és egyéb apróságok. A Spirit-et tehát nem különösebben ajánljuk.

Ami magát az utazást illeti, a következő volt a menetrend (Jutkának ezúton is köszönjük a - mint mindig, így most is - remek szervezést!):

1. Chicago - Las Vegas repülőút

2. Las Vegasban autóbérlés, onnan azonnal indulás Zion kanyonba, ott 1 éjszaka

3. Zion kanyonból átutazás Bryce Kanyonba, 1 éjszaka

4. Bryce kanyonból utazás Lake Powell-hez, onnan tovább utazás Grand Kanyonba, ott 1 éjszaka

5. este vissza Las Vegasba, ott 1 éjszaka

6. Las Vegasból este repülés vissza Chicagoba.

Intenzív, pörgős utazás volt, rengeteg élménnyel - és 5 gyerekkel. Utóbbiak előtt le a kalappal, mert betegségek és sok autózás, repülőút, kései érkezések ellenére mindegyikük nagyon jól (egész jól) bírta a strapát.

Az első pár képpel azt mutatom meg, milyen élmény volt a Vegasba érkezés után autózni először Nevada, majd Arizona államban. Csodálatos volt! img_4616.JPG

img_4623.JPG

img_4646.JPG

img_4658.JPG

Kora este megérkeztünk Zion Kanyonba. A szállásunk (Quality Inn Springdale at Zion Park) csodálatos helyen volt, a nemzeti park bejáratától kb. 1 km-re. Egy kemping közepén található hotelben laktunk, ami családdal ideális volt. Kemping szélén patakpart, közepén kis játszótér, szobák korrektek.

img_4666.JPG

zion1.jpg

A Nemzeti Parkba másnap mentünk be, szerencsére gyönyörű időben (napsütés, huszonpár fok). Van egy csodás shuttle bus, ami jár a hatalmas nemzeti park területén belül, ez nagyon praktikus - főleg gyerekekkel. Ennek használata a belépő megvásárlása (egy autós belépő 30 dollár) után ingyenes, viszont sajnos nagyon sokat kell sorba állni érte (értsd, kb. 1 órát). Utána azonban teljes mértékben kárpótolja a látogatót a látvány, ilyen helyeken jártunk:

img_4693.JPG

zion2.jpg
zion3.jpgimg_4738.JPG
zion4.jpg

Késő délután már búcsút is intettünk Springdale-nek és a Zion parknak, hogy folytassuk autós túránkat a Bryce Canyon irányába. Ez a két nemzeti park elég közel van egymáshoz (mindkettő Utah államban), mindössze másfél órás autót köti össze őket. Így már aznap este egy kicsit be tudtunk menni a Bryce Canyon legmenőbb kilátójához ("Sunrise Point"). Ekkor és itt azért már hűvösebb volt, bizony a télikabát is jól esett, mert a hideg szél is felélénkült. A látvány döbbenetes volt, egészen lélegzetelállító... (A másnap délelőttöt is itt töltöttük még.)

A szállásunk (Bryce Pioneer Village) itt is korrekt volt, és egész olcsó, főleg a többi hotelünkhöz képest.

img_4757.JPG

img_4760.JPG

img_4761.JPG

img_4768.JPG

img_4772.JPG

img_4794.JPG

img_4800.JPG

Mivel néhány napba sűrítettük jó sok dolog megnézését, ebéd után már útnak is indultunk, mivel aznapra jutott az egyik leghosszabb utazás: Lake Powell érintésével még aznap este meg szerettünk volna érkezni a Grand Canyon közelében foglalt szállásunkhoz. A Powell tó (egy mesterséges tó, a Colorado folyó mentén) Utah és Arizona államok találkozásánál, azonban nagyobbrészt még Utahban található. A tónál először is megtekintettük a Glen Canyon Gátat, hihetetlen méretű gátról volt szó, ilyesmiről:

img_4818.JPG

img_4822.JPG

Aztán pedig elmentünk egy olyan részéhez (lényegében strandhoz a Wahweap öbölnél), ahol a tó homokos partján tudtak a gyerekek játszani (és mi sem éreztük annyira rosszul magunkat).

img_2003.JPG

img_4838.JPG

powell.jpg

A Grand Canyon nemzeti park bejáratánál található szállásunkhoz (az árak természetesen igen borsosak errefelé) már késő este érkeztünk meg. Útközben - immáron Arizona államban, egy isten háta mögötti kis faluban egy KFC-be tértünk be vacsorázni. A rettenetes kaja fogyasztása közben nagyban kárpótolt bennünket az, hogy helyi indián nénikkel és bácsikkal ropogtathattuk a csirkeszárnyakat...

Másnap aztán jött a fő-fő durvulat, a Grand Canyon. Teljesen felfoghatatlan, megemészthetetlen volt a látvány, ami elénk tárult, és szerintem a képek is nehezen adják vissza azt, amit ott élőben láthattunk. A nemzeti park itt is szép nagy, így ebben több buszjárat is megy párhuzamosan, ami szállítja a turistákat az egyik ponttól a másikig, de autóval is lehet bent közlekedni - bár a nagy tömeg és az ebből fakadó parkolási nehézségek miatt ez kevésbé ajánlatos. Mutatok pár képet, próbálkozva átadni valamit ebből  az egészből:
img_4846.JPG

img_4849.JPG

grand.jpg

grand3.jpg

grand_2.jpg

img_4902.JPG

Aznap este aztán volt még egy 4 órás utunk vissza Las Vegasba, ahol egy éjszakát eltöltöttünk egy szuper hotelban. Las Vegasban azért, hogy az embereket odacsalják, hogy eljátsszák a fél vagy egész vagyonukat, roppant olcsóak a szállások. Nagyon jó helyen voltunk mi is, egy központhoz közeli hotel 17. emeletéről csodálhattuk már este a kilátást erre az önmaga legnagyobb paródiájának nevezhető városról. Ezt láttuk az erkélyről:

img_2032.JPG

img_2034.JPG

Mivel este 11 körül érkeztünk és hullák voltunk teljesen, a vegasi esti sétálgatást sajna kihagytuk (Gergő és Szonja viszont menők voltak, és nem). Másnap viszont csak délután indult a gépünk vissza Chicagóba, ezért volt még pár óránk arra, hogy megnézzük ezt az őrületet, ami itt folyik. 
img_4934.JPG

vegas1.jpg

img_4926.JPG

vegas2.jpg

vegas3.jpg

img_4941.JPG

Ez utóbbi legyen a búcsúzókép (sajnos az aktuális fotós, Gergő nélkül). 

Felejthetetlen élmény volt, már csak ezért is megérte Amerikába jönni.

A második nagyobb túránk II. rész: Philadelphia, Pittsburgh

Hétfőn már tovább is álltunk Philadelphia felé. Itt nagy szerencsénkre szintén ismerősöknél lakhattunk, Peti szakmai szálról ismeri Mitchellt, aki mikor megtudta, hogy a városba készülünk, felajánlotta airbnb-re kialakított kis alagsori lakásukat. Délután már be is vetettük magunkat a városba, és először megtekintettük az Independence Hallt. Ez történelmi szempontból elég menő hely, hiszen itt írták alá egyrészt a Függetlenségi Nyilatkozatot, másrészt pedig az amerikai alkotmányt is. Az épületbe sajnos már nem lehetett bemenni, mert véget ért az utolsó tárlatvezetés, de a kertjében sétálgathattunk. 

independence.jpgIndependence Hall

A gyerekek az Independence National Historical Parkban érthető módon nem a történelemtől voltak átszellemültek, hanem sokkal inkább a mókusoktól, akik tobzódtak arra. Ez a helyzet csak fokozódott a Washington Square-en (egy szép nagy parkban), ahol egyszerre 6-8 mókus is megkörnyékezte őket, több egyértelműen kaját kunyerálva, két lábon állva ágaskodott felénk.

img_4061.JPGWashington Square

mokus_1.jpg

Alig tudtunk innen tovább indulni, a gyerekeket ekkor érdekes módon kicsit sem zavarta a mínusz 3 fok. Aztán végigsétáltunk a Market streeten, elég menő volt, főleg a végén található gyönyörű, és szerencsére már nem felújítás alatt álló Városháza. Ezen 4 irányból is keresztül lehet sétálni, a közepén egy szép tér található. 

utca.jpg

 market1.jpg

market2.jpgMarket St, végén Városházával

market3.jpg

a Városháza másik oldalán kibukkanva

És ekkor szépen lemerült a telefonom, a Petié meg már korábban, okos módon nem volt nálunk töltő, és a lakásunk címét is a telefonunkban tároltuk csak (ráadásul további képeket sem készíthettem a város egyik legmenőbb teréről). Magyarul, az agyaink odalettek, és kissé tanácstalanok voltunk, hogy jutunk haza, mert ha hívunk is egy taxit (odafele Überrel mentünk, ez a parkolás és közlekedés szempontjából egyszerűbb volt), nem tudtuk volna megmondani a címet a sofőrnek. A környéket tudtuk, ahol lakunk, de egy térkép híján beazonosítani sem tudtuk. Épp a lehetséges megoldásokon gondolkoztunk a téren, valószínűleg kissé tanácstalan arcot vágva, mikor odajött hozzánk egy nő, hogy segíthet-e nekünk valamiben. Elmondtuk neki, hogy mi a szituáció, erre ő rögtön felajánlotta, hogy nézzük meg nyugodtan a telefonján a térképet, aztán pedig taxit is hív nekünk. Az ilyen kedvességgel és segítőkészséggel egyébként nem egyszer találkoztunk már az országban, és ez annyira jó!

Másnap hajnalra leesett 30 centi hó. Sőt, napközben is folytatódott a havazás és hóvihar, mivel a hó mellett a szél is elég kemény volt. És ez volt az egyetlen teljes napunk a városban... De azt gondoltuk, majd kellemesen eltöltjük a napot különböző múzeumokban. Csak hogy azt nem kalkuláltuk bele, hogy errefelé, ha leesik egy nagyobb mennyiségű hó, azt valamiért nem tudják nagy hatékonysággal eltakarítani (a házigazdánk szerint  a szomszédos Delaware államból hozatják a hókotró kocsikat is...), és inkább mindenki szépen otthon marad, és minden zárva van. MINDEN, azaz az összes múzeum is. Ezzel mi akkor szembesültünk, mikor elübereztünk a Philadelphia Museum of Art-hoz, potyára. Útközben ez látszott az überből, és így nézett ki a múzeum és környéke, no meg mi:

 ho1.jpg

ho2.jpg

ho3_1.jpg

ho4.jpg

Ez pedig a miami négyes szelfi pepitában

Mivel a hóvihar elég kemény volt, ezért a B tervnek oly' evidens hógolyózás és hóemberépítés egyszerűen szóba sem jött. Kínunkban elmentünk egy közeli plázába, hogy majd ott kicsit elütjük az időt, például a gyerekek hódolhatnak mozgólépcsőzési szenvedélyüknek és keresgélhetnek további porral oltókat. Nagy szerencsénkre az étteremrészleg közelében Peti felfedezte, hogy az épület tetején van egy kilátó, melyhez innen vezet a lift. Nagy örömünkre ez a látványosság végre nyitva volt, és a belépők megvásárlása után (az ítéletidő miatt ráadásul féláron) az 57. emeletre lifteztünk fel, hogy megtekintsük a várost. Ez a legtökéletesebb programnak bizonyult, hiába is volt véletlen. Itt ugyanis a tágas, fűtött emeleten ráláthattunk egész Philadelphiára, és a havazás ellenére egész jók voltak a látási viszonyok (nyilván még ütősebb lett volna a látvány kristálytiszta, napsütéses időben, de mi így is nagyon boldogok voltunk ezzel). A 360 fokos panorámát kínáló hatalmas üvegablakok mellett elhelyeztek még vagy 6-8 interaktív asztalkát is, ahol mint egy táblagépen lehetett "mozgatni" a várost, zoomolni, forgatni stb., ez persze a gyerekeknek külön bejött. 

kilatas1.jpg

img_4133.JPG

kilatas2.jpg

kilato3.jpg

Délután egy kicsit mintha konszolidálódott volna a hó helyzet, legalábbis nem esett, így a lakásunkhoz közeli parkba kimerészkedtünk a házigazdák gyerekeivel (és bébiszitterével). Megvolt a hógolyózás, sőt még mini hóemberek is épültek - de összességében nem sokáig bírtuk kint, mert továbbra is kemény hideg és szél volt. Ez persze az amerikaiaknak smafu volt, például egy lelkes, felnőttekből álló amerikai focicsapat is összeverbuválódott a parkban, és egy szál pulóverekben vetődtek a hóban, fagyban, boldogan. Gondolom, ők elsősorban örültek a munkamentes napnak. Egyébként - ha még nem említettem volna -, az amerikaiak hőérzékelése valahogy egészen más, mint nálunk. Mindig minimum egy évszaknyival kevesebb ruha van rajtuk, és a gyerekeiket is ily módon nevelik. Utóbbi esetben azért néha megdöbbent az a látvány, mikor a kellő mértékben felöltözött anyuka az óvodába, bölcsődébe menet gyermekét hideg téli napon is hagyja egy szél rövid ujjúban, vagy kisruhában sétálgatni - még akkor is, ha ez csupán a parkolótól az intézményig vezető útra korlátozódik. Kedvencem az volt, mikor egy ilyen jelenet során anyuka megkérdezte vacogó kislányától: "nem fázol, édesem?" 

hoem1.jpg

hoem2.jpg

Este a házigazdák megvendégeltek bennünket egy csodás vacsorára. Egy keleties hangulatú isteni lencselevest két jó kis amerikai fogás követett: steak salátával, párolt ceruzababbal, majd chocolate chip cookie (csoki darabkás keksz). Bár a mi gyerekeinknek készítettek külön rántott csirkemellet is, Sári számomra is döbbenetes módon úgy zabálta a steak-et (medium volt), mint kacsa a nokedlit. A két kisebbik házigazda gyerek (7 és 9 évesek) ezután olyan csodásan elszórakoztatták a mi kölkeinket, hogy mi felnőtt beszélgetésre is képesek voltunk. 

Másnap a délelőttünket még Phillyben töltöttük (ez a beceneve a városnak), és a kitartó télies időjárás miatt továbbra is zárt programban gondolkodtunk. A múzeumok végre kinyitottak, így ellátogattunk a Philadelphia's Magic Garden-be, mivel a mi érdeklődésünk mellett úgy véltük, ez a gyerekeknek is tetszene. Egy Isaiah Zagar nevű művész nevéhez fűződik a múzeum, melynek van egy kültéri és egy beltéri része, továbbra a múzeum környéki negyedben sok további apró munkáját fel lehet fedezni az utcákon. Zagar és felesége ugyanis ebben a negyedben egy csomó falfelületet díszített ki egyéni stílusukban, elsősorban mozaikot és színes üvegeket használva. Ezeknek az utcai alkotásoknak a felfedezése jó időben igazán pompás program lehetne akár még gyerekekkel is, mi azonban most csak a múzeumra koncentráltunk. Annak kertje sajnos az időjárás miatt zárva volt, pedig az egy labirintusként van kialakítva, ezt azért eléggé sajnáltuk, hogy el kellett mulasszuk. De a beltéri rész kárpótolt minket, különösen, hogy az egyik teremben sétálgatva egyszer csak egy kedves, idős, szakállas bácsi tartott felénk az emeletről, akinek olyan ismerős volt az arca  (nem, nem a Télapó volt). Mivel észrevette rajtunk, hogy kíváncsi tekintettel bámulunk rá, ő maga szólalt meg: "Igen, ezeket én készítettem'". 

img_4205.JPGA labirintus kert, most zárva

img_4211.JPG(a gyerekek vajon mihez szaladtak oda?)

zagar.jpgAz alkotóval, Isaiah Zagarral

wc.jpgMég a WC is a mester által dekorálva

A múzeumhoz közel találtunk egy isteni Dinert, ahol megebédeltünk, majd búcsút intettünk Philadelphiától és Pittsburgh felé vettük az irányt.

img_4248.JPG(kicsit éles váltás az előző képhez képest, elismerem)

A Pittsburgh-be vezető utunk elég sima volt, 300 mérföld, s még sötétedés előtt meg is érkeztünk az előre lefoglalt hotelbe. Az volt a tökéletes a Bloomington-Philadelphia autós távolságban, hogy pont a felénél helyezkedik el Pittsburgh, ezért adta magát, hogy ott szálljunk meg egy éjszakára. Nagy utánaolvasást nem csaptunk előtte, bár azt tudtuk, hogy jó város, ám amikor megérkeztünk, illetve másnap be is mentünk a belvárosba, kissé megdöbbentünk, hogy ennyire szép városról van szó. Elég jók a természeti adottságai, 3 folyó (Ohio, Allegheny és Monongahela) találkozásánál fekszik, dimbes-dombos területen. Ez Pennsylvania állam második legnagyobb városa (első ugyebár a fővárosa, Philadelphia), és érdekes módon az egyik nagyváros a keleti legszélén, a másik a nyugati szélén helyezkedik el. Két beceneve is van Pittsburghnek, egyik sem véletlenül. Az egyik a "City of Bridges" (Hidak városa), a másik a "the Steel City" (Acélváros). Ugyanis képzeljétek, NÉGYSZÁZNEGYVENHAT híd van a városban, illetve több, mint 300 olyan cég, amelyik acélban utazik. Mi egy délelőttöt tudtunk a városra szánni, azaz csupán egy beugrásnyit. Ezt egy kicsit sajnáltuk, mikor megláttuk, hova is jöttünk. Itt tényleg sokkal-sokkal több napot lenne érdemes eltölteni. 

Tudom, roppant unalmas ez a visszatérő időjárásjelentés, de ez a téma sajnos eléggé központi volt az utazásunk során. A mínusz egynéhány fok ugyanis kitartó volt még itt is, ahogy a szél is. Így aztán két dolgot tettünk a délelőtt során. Először elmentünk a város "budai" oldalára, ahol a dombról csodálatos kilátás nyílt a városra. Ilyesmi:

img_4260.JPG

img_4261.JPG

img_4265.JPGAz első két képen a Monongahela River látható a hidak alatt, az utolsón is ő, ahogy fölötte a Allegheny River társaságában mindjárt belefolyik az Ohioba. 

Miután kiámultuk-bámultuk magunkat a szép városon, elmentünk az Andy Warhol múzeumba. Bevallom, mi nem tudtuk korábban, de Warhol ebben a városban született, s emiatt is van Pittsburghben egy elég nagy és impozáns Warhol múzeum. Persze az egész kiállítás teljes és nyugodt áttekintése nem volt terveink között, de azt reméltük, a gyerekek egy órácskát azért csak kibírnak, s szerencsére így is történt. Ebben hatalmas szerepet játszott az a kis terem, ahol Warhol "Silver Cloulds" műve volt kiállítva. Ebbe az interaktív szobába a látogatók bemehetnek, és meg is érinthetik, fogdoshatják stb. az ezüst színű, felhőket kifejező, levegőben mozgó párnákat. Na hát ez természetesen nagyon bejött a gyerekeknek, így amíg ők ott élvezkedtek, mi a többi szinten és teremben felváltva meg tudtunk nézni egyéb alkotásait is.

warhol1.jpg

 warhol2.jpg

warhol3.jpg

 

Végezetül egy gondolat, és ez elsősorban a gyerekes barátainknak, olvasóinknak mondanám.

NEM, nem volt minden pillanat ilyen idilli, mint ahogy ezt mondjuk a múzeumi képek sugallják. Voltak bőven nyavalygások, hisztik, és persze volt sok junk food meg mesenézés az autóban. Egyszóval voltak harcok és kompromisszumok mind a két fél részéről. Viszont ez így szerintem működik, úgy vélem, és mindenképp megérte a hosszú út. Ha maradtak is bennünk hiányérzetek a látnivalókat illetően, nagyon sok szép és izgalmas dolgot láttunk így is, és azt a vágyat (ahogy erre a miami posztban is utaltam), már úgy is rég elengedtük, hogy egy adott várost szisztematikusan felfedezzünk. Vagyis mindenképpen utazni kell gyerekekkel, mert az igen is jó! <3 

És hát tudom, hogy klisés meg unalmas már, de hadd fejezzem be ezt a beszámolót is egy kedvelt dallal még a kilencvenes évekből. Nagyon jó volt ezt hallgatni a havas philadelphiai utcákon gyalogolva, mikor egyszer egyedül elmentem bevásárolni...

 

A második nagyobb túránk I. rész: Washington DC

A következő két blogposztban elmesélem nektek legutóbbi utazásunkat, amelyben ellátogattunk a fővárosba, illetve Philadelphiába és Pittsburghbe is. Két részre bontom a sztorit, mert így egyenként talán emészthető hosszúságban tálalom nektek, én, aki hajlamos vagyok a szószátyárkodásra.

Persze joggal gondolhatjátok, kedves barátaim, hogy részletes áttekintést fogok nyújtani az említett városokról, melyek mindegyikben az ember simán eltölthetne minimum egy hetet úgy, hogy hiányérzettel távozik a látnivalókat illetően. Mert egyszerűen olyan jó mindegyik. De nem ez fog történni, és ennek két nyomós oka van. Ebből az egyik, ami mindenki számára világos, hogy nem egy kettesben utazó, andalgó párocska vagyunk, hanem egy kisgyerekekkel utazó család. De nem szeretnék "mindent" a gyermekeinkre kenni, mert jelen esetben a kettes számú tényező erősebbnek bizonyult, nevezetesen az IDŐJÁRÁS. Tudom, hogy nem vagyunk britek, hogy erről hosszasan értekezzünk és az olvasók hosszasan élvezzék ezt a témát, de most mégis kitérnék erre egy gondolat erejéig, ugyanis az időjárással kapcsolatos tapasztalataink az USA-ban kicsit eltérőek az otthoniaktól.

Ahogy arra egy korábbi posztomban utaltam is, mi egy brutál télre készültünk. Ezt prognosztizálták a korábbi évek (is). Ehhez képest mi eléggé szerencséseknek bizonyultunk a telet illetően, mivel faggyal, hóval decembertől napjainkig elég keveset találkoztunk. Decemberben volt egyszer némi hó, aztán január elején pár napot, utána jött az enyhe ám csapadékos január, a február pedig kész tavasz volt, nem egyszer 18-23 fokokkal (én nem vagyok képes Fahrenheitben számolni, nem érdekelnek ezek a hülye amerikaiak, azt vagyok csak hajlandó elfogadni, hogy a lakásban 72 fokot állítunk be és kész). Azt közben megtudtuk, hogy a februárnak ez a tulajdonsága kicsit sem tipikus. Azt viszont nem tudom, mennyire tipikus vagy sem, de tény, hogy a szélsőségek megnyilvánulása akár 24 órán belül igen gyakori. Vagyis rendszeresen történt olyan, hogy hajnalban csak pár fok volt, aztán délutánra már akár 15-20. 

Na de befejezem ezt az amatőr meteorológiai értekezést, és rátérek a lényegre, az úti beszámolóra. Mert időjárás ide vagy oda, látnivalók mennyisége ide vagy oda, szuper jó utunk volt. Az apropót két dolog adta: az egyik, hogy egy nagyon kedves ismerősünk és családja által meghívást kaptunk Washingtonba, a másik, hogy az egyetemen ekkor van a tavaszi szünet. Az első hosszabb utazásunk élményei alapján egyértelmű volt, hogy ide is autóval megyünk: sokkal olcsóbb, több szabadságot ad, és több mindent látunk, mintha repülővel mennénk. Ez persze több időt vesz igénybe, de ha belekalkuláljuk az említett 3. érvet, akkor már ez a szempont is háttérbe szorul. Peti órái a második félévben hétfőn és szerdán vannak, így még a szünet kezdete előtti héten, csütörtökön neki is indultunk. Az ilyen hosszabb utakra inkább autót szoktunk bérelni, mert - bár imádjuk a jó öreg Dodge-ot - hosszabb utakra nem merészkedünk el vele... Ezzel nemcsak a biztonságérzetünket növeljük, hanem Márk számára mindig egy izgalmas fejleményt jelent, hogy ez alkalommal vajon milyen márkájú autóval utazunk. Az eredeti terv az volt, hogy elmegyünk Washingtonig, majd onnan még átruccanunk New Yorkba is, ha már. Aztán ahogy egy kicsit jobban belegondoltunk ebbe a tervbe, azonnal módosítottunk rajta, és kilőttük NYC-t. Ennek két oka volt: 1. DC és NYC között azért nem olyan kicsi a távolság, és még ha azt le is nyomjuk odafele gond nélkül, a hazafele út Bloomingtonig a közel 770 mérföldjével és majdnem 12 óra nettó autózással kissé sok volna. 2. Ez volt egyébként a nyomósabb érv: pár napra New Yorkba menni két kisgyerekkel, egyszerűen hülyeség. Az a város annál sokkal nagyobb falat, mindenféle szempontból, s oda majd inkább kettesben megyünk el egyszer (gondolom, nyugger korunkban). Így aztán módosítottuk a második fő célpontot Philadelphiára, ami szintén azon a vidéken van, mégis közelebb DC-hez, és egyben az otthonunkhoz, ráadásul gyerekes szempontból sokkal kedvezőbb célpont NYC-nél.

Csütörtök délután el is indultunk (természetesen olyan másfél-két órával később a tervezetthez képest), ekkor még rövid ujjú pólóinkban, légkondicionálást is használva a bérelt Nissanban. Az első célpont a világhírű Cambridge-volt, Ohio államban. Ez a település pont félúton, kb. 5 órányira volt Bloomingtontól, egyébként pedig a Salt Fork State Park (és a Salt Fork tó) közelében fekszik. A szállásfoglaláskor úgy véltem, na itt majd megejtünk egy kellemes délutáni sétát - ez persze elmaradt a kései indulás miatt, így csupán a cambridge-i hotelünket ismerhettük meg behatóan. Például, hogy hol található az épületben porral oltó készülék. És most tegye fel a kezét az a kedves olvasó, akinek a gyerekei még szintén kéjes vonzalmat éreznek a porral oltók iránt! Nálunk akárhova megyünk - legyen az kisbolt, bevásárlóközpont, hotel, múzeum stb. - a gyermekeink megkeresik, megtalálják és örvendeznek ezen tárgyaknak.
por.jpg

Másnap reggel jött a hideg zuhany: gyanútlanul széthúztam a hotelszoba függönyét, és ránk vigyorgott a hóval borított táj, mínusz 2 fokkal és jegyes széllel fűszerezve. (Oké, nem volt száz százalékig meglepetés, azért az időjárás előrejelzésből lehetett tudni, hogy nem lesz éppen kánikulánk az utazás alatt.) Egy gyors reggeli és egy gyors medencézés után nekivágtunk a második szakasznak, melynek célpontja a Washington külvárosában, található Falls Chuch volt, itt élnek Katáék, akik meghívtak bennünket. Az utazás elképesztő volt az időjárás szempontjából: volt, hogy hóviharban küzdöttünk, alig kilátva a szélvédő mögül, aztán 10 perc múlva nulla csapadék és csupa napsütés. Aztán kicsit később megint hó, majd megint szép idő. A teljes útszakasz alatt egyébként elég sok államon haladtunk keresztül, mivel sok állam találkozása valahogy pont erre a vidékre esik. Ezeken utaztunk át (volt, amelyik csak egy pár mérföldes csücsök volt): Ohio, West Virginia, Pennsylvania, Maryland és Virginia. De emlékeim szerint az időjárásban megjelenő drasztikus változások nem az államhatárokhoz kötődtek, hiába történtek oly gyakran, mint amilyen sokszor átléptünk egy államhatárt.

img_1715.JPG

Katáéknál 3 éjszakát töltöttünk, lényegében egy bő hétvégét. Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a náluk töltött időről, ez úton is nagyon köszönjük nekik, hogy vendégül láttak bennünket! A koszt, a kvártély, a sok jó beszélgetés, az idegenvezetés mind elsőrendű volt, ahogy Márk és Sári is nagyon élvezte a kiskorú házigazdákkal folytatott közös játékot.

img_3924.JPGimg_3982.JPG

Washingtonban ugyan végig tiszta és napos időnk volt, viszont végig mínusz és rettenetesen hideg szél fújt. Ezért mikor újra és újra megpróbálkoztunk a városban való sétálgatással, elég hamar visszamenekültünk valamilyen zárt térbe. Először természetesen elmentünk a National Mall-ra, ami a város legfontosabb és legnagyobb tere, parkkal és az azt körülvevő rengeteg múzeummal és nevezetes épülettel. A National Gallery of Art szoborkertjében sétálgattunk egyet, szuper kis hely volt.

park2.jpg

park1.jpg

Aztán a nagy hideg miatt bemenekültünk a tér másik oldalán található National Air and Space Museum-ba, aminek van egy nagyon korrekt gyerekrészlege is, amolyan interaktív, mindent megfogdosós, kipróbálós fajta. Ráadásul - s ez igaz a városban található nemzeti múzeumok mindegyikére - ingyenes a belépés, ami kisgyerekkel érkező látogatók számára különösen praktikus, hiszen ebben a kategóriában sosem tudhatod, hogy mikor kell feladnod az egészet és távoznod a helyszínről. Ebben az esetben viszont nem kell egy vagyont kidobnod az ablakon, ha ez a forgatókönyv állna elő. Mi sem töltöttünk sok időt ott, mivel éhséglázadás tört ki mind a négy gyereken. Maga a múzeum egyébként hatalmas, és több szempontból is reptérre emlékeztet: biztonsági vizsgálatot követően jutsz be (ez igaz a többi múzeumra is), hatalmas hangár a központja, rengeteg ember jön-megy és sokan a földön üldögélve várakoztak pont úgy, mint a reptereken.

rep1.jpg

rep2.jpg

A National Mall-on azért még sétálgattunk egyet, és így megtekintettük a US Capitolt, a Washington Monument-et (kicsit távolabbról), National Gallery of Art-ot. Több sajnos nem fért bele, a gyereke be is fáradtak, és mindannyian inkább a nyugira vágytunk, így a házigazdáinknál töltöttük a nap további részét.

img_3949_1.JPGUS Capitol

img_3932_1.JPGWashington Monument (jobb) és Smithsonian Castle (bal)

ggart.jpg

A National Gallery of Art előtt (a hajamat a szél fújta ilyen csodálatosra)

Másnap - amikor is mínuszok és a szél továbbra is kitartott - elmentünk és megnéztük a Washington National Cathedralt. Ez egy gyönyörű katedrális a downtown-tól kicsit észak-nyugatra, egy kellemes negyedben. A Wikipédia szerint ez az USA második legnagyobb, és egyben a világ hatodik legnagyobb temploma. A látogatás során azt is megtudtuk, hogy 2011-ben volt egy földrengés Virginiában, amely sajnos ezt a templomot is érintette. Szerencsére az épület csak részben károsodott (de anyagiakban nem kevéssé, kb. 34 millió dollár értékben...), így emiatt egy ideig az egész katedrális, illetve sokáig a toronyban található kilátó is zárva volt. Szerencsénkre mi már fel tudtunk menni, és a kilátás mellett egy kis kiállítás keretében megnézhettük, az épület mely darabjai hullottak le a földrengés során, és hogy zajlottak/zajlanak a rekonstrukciós munkálatok.

kat3.jpg

kat2.jpg

kat1.jpg

cathedral.jpg

(oké, oké, ezt a képet nem én készítettem)

A templom közelében ráadásul volt egy nagyon klassz játszótér is, illetve egy szuper étterem, ahol aztán megebédeltünk (bocs, brunch volt koktéllal!). Itt nemcsak a kaja volt kiváló, hanem a "közönség" is. Ekkor ugyanis durván szembesültünk azzal (amit persze eddig is tudtunk), hogy Bloomington egy kisváros a világ végén, és teljesen más emberek élnek nálunk, mint egy "igazi" nagyvárosban. Ez most biztos egy kicsit sznobul hangzik, bár a világért sem akarok az lenni, és hangsúlyozom, nagyon szeretem a bloomingtoni embereket és jó itt élni. De ezen a helyen valahogy inkább otthon éreztük magunkat, mint egy kedves kis bloomingtoni étteremben, és ez inkább arról szól, hogy mindketten világ életünkben nagyvárosban laktunk (és akkor a budapesti nagyváros fogalma megint csak tök más, mint a washingtoni...) A nagyvárosi feeling nyilvánvalóan nemcsak itt volt érzékelhető, hanem maguk az épületek, az emberek az utcákon, a város lüktetése, és nem utolsó sorban, hogy nemcsak terepjárók és pickup-ok mennek gyök kettővel, hanem normális méretű autók is, amelyekben a volán mögött az emberek egy kicsit türelmetlenebbek, dudálnak, és egyáltalán mindenki valahogy úgy viselkedik, mint egy nagyvárosban. Ez most eléggé jól esett nekünk, mivel az ilyesmiből már elég nagy hiányunk volt.

img_4296.JPG

Nagyon sok mindent aztán csak autóból néztünk meg, tettünk egy körutat ilyen módon. A látnivalókat illetően természetesen maradt bennünk egy adag hiányérzet, a hétvége mégis nagyon szuper volt - most ennyi városnézés fért bele.

img_3986.JPG

Ott a Fehér Ház!

 Folyt. köv. hamarosan a második résszel!

Szakmai látogatás egy addiktológiai központban

És most jöjjön valami egészen más! 

Az embernek általában, mikor valahova elutazik (akár hosszabb, akár rövidebb időre), vannak tervei, hogy miket szeretne ott megnézni, csinálni, megismerni. Nekem többek között az is a terveim között szerepelt, hogy ha már itt élek 10 hónapig ebben az országban, jó lenne egy kicsit megismerni az itteni addiktológiai ellátórendszert. Vagy legalábbis belekóstolni, s meglátogatni egy vagy egy-két erre szakosodott központot. (Feltételezem, hogy az olvasóim körében mindenki számára világos, hogy ezt nem sajátélmény miatt, mondjuk saját függőségem kezelése okán szeretném, hanem mert ezen a területen dolgozom.)

A kezdet egy kicsit nehéz volt, mert hát hatalmas országról beszélünk, brutális távolságokkal. Én pedig olyan helyre szerettem volna menni, ahova érdemes ellátogatni, elsősorban szakmai szempontból. Viszont tudtam, hogy emiatt azért nem utazom át az ország másik felére egy vagyonért, így próbáltam a minőségi szempontot az optimális földrajzi távolsággal keresztezni. Kedves kollégám, Kati közbenjárásával kaptam két jó tippet egy neves kanadai szakembertől, hogy az USA-ban (és az én élőhelyem viszonylagos közelében) szerinte hova lenne érdemes ellátogatni. Az egyik javaslata a Hazelden Betty Ford Foundation volt, a másik pedig a Chestnut Health Systems. A Hazelden egy hatalmas szervezet, összesen 17 városban van központjuk, de többségében elég messze esnek az indianai Bloomingtontól. Egyedül a chicagoi telephely jött volna szóba, de egyrészről ott csak ambuláns (nem bentfekvéses) szolgáltatást nyújtanak, másrészt aztán találtam ennél még közelebbi célpontot.

A Chestnut egy kifejezetten Illinois-ban működő szervezet, több városban is van központjuk. Illinois Indianaval szomszédos állam, és a kiszemelt központ - hogy, hogy nem! - Bloomingtonban található. Igen, ez nem elírás, Illinoisban is van egy Bloomington (ahogy még egy-két más államban is, ebben egészen elképesztőek az amerikaiak, hogy valamiért véges számú településsel "dolgoznak", és azokat használják fel minden államban, nem egyszer félreértéseket vagy problémákat okozva az ide utazó turistáknak...) A két Bloomington között kb. 220 mérföld (354 km) távolság található, így nettó 3,5 órás autóúttal el lehet jutni az egyikből a másikba.

A célpont kitűzése után írtam is a Chestnut-nak, hogy mit  szólnának ahhoz, ha ellátogatnék hozzájuk. Már másnap megérkezett egy nagyon kedves válasz, amelyben örömüket fejezték ki az érdeklődés miatt, és afelől kérdeztek, melyik részleget szeretném megnézni, milyen terület érdekel, stb. A beindult levelezés végére egy olyan kis kompakt programot kaptam, hogy csak néztem: beszervezve 3 személy, 3 helyszínen, mettől meddig mit nézhetek meg, hogy jutok el az egyik helyről a másikra meg minden. 

Az első helyszín, ahol jártam a Crisis Stabilization/Detox Unit (Krízisintervenciós és detoxikáló egység).

img_2960.JPG

Itt az osztály igazgatója fogadott (ezen azért nagyon meglepődtem, és nagyon megtisztelő volt. Azért az rohadt jó az amerikaiaknál, hogy tényleg komolyan veszik az embert, és állnak rendelkezésre!). Először körbesétáltunk a kis épületben, aminek tehát két funkciója van: krízisintervenció és detoxifikálás. A beérkezőkkel az első interjú után kiderül, hogy milyen irányban szükséges elkezdeni a kezelést, A bent fekvéses kezelésre 16 ágy áll rendelkezésre, s mint kiderült, az állam ezt maximalizálja, ennél több egy kezelőegységben nem lehet. Kb. 2 hetet szokott bent tartózkodni egy beteg, aztán eldönti, hogy merre indul tovább. A beszélgetés során megtudtam, hogy a betegek elsősorban 2 fő szer miatt jelennek meg: alkohol és heroin vagy egyéb opiát. Más szer elvétve jelenik csak meg mostanában. Ami az ellátáshoz jutást illeti, természetesen nem lényegtelen szempont a biztosítás - van-e neked, s hogy milyen, mi mindent fedez. Ami viszont örömteli, hogy akinek nincs biztosítása, vagy nem sokat érő van, az sem esik el a kezeléstől, számukra állami támogatásból tudnak kezelést biztosítani. 

Egy óra beszélgetés után átvezettem a második helyszínhez, ami a felnőtt szerfüggőket kezelő központ volt (center for Adult Chemical Dependency). Hát itt is na részleg vezetője fogadott, az előbbi hölgyhöz képest egy még kedvesebb nő személyében. Itt is megtekinthettem a különböző helyiségeket, illetve a vezető szobájában cseveghettünk az itteni munkáról. Itt az ambuláns kezelés mellett van bentfekvő részleg, ahol kb. 2 hónapot szoktak eltölteni a betegek. Ahogy ez sok magyarországi hosszúterápiás kezelőhelyre is jellemző, itt sem keverik a két nemet. Korábbi tapasztalatok alapján döntöttek úgy, hogy külön női, és külön férfi osztályok működnek, mivel a koedukált megoldás sok problémát szült (értsd, összejöttek egymással a páciensek, s ez sokszor inkább hátráltatta a gyógyulási folyamatot). Megnézhettem a kezeltek napi beosztását is, gyakorlatilag egész nap, reggeltől estig foglalkozásokon vesznek részt, strukturált, tematikus csoportok váltják egymást, viszonylag kevés szabadidővel. Ilyen foglalkozásiak vannak, mint például asszertivitás tréning, stresszkezelő technikák, visszaesés megelőzését segítő módszerek elsajátítása. 

img_2963.JPG

Ő egy tengerimalac, akit a bentlakók gondoznak.

varoterem.jpg

Váróterem. A képen elsősorban azért nem szerepel személy, mert nem akartam senkiről fotót készíteni ebben a helyzetben. Amúgy volt egyszem férfi, aki várt. (Egyébként van ám itt is várólista a kezelésre, hetek, hónapok, azaz ez nemcsak magyar sajátosság)

img_2965.JPG

Tornaterem kosárlabda és más labdajátékok lehetőségével, ping-pong asztallal, csocsóval.

gyerekszoba.jpg

Játszószoba gyerekkel érkező (nyilván elsősorban ambuláns vagy újonnan jelentkező) betegeknek

A két részlegen tett látogatás alapján az alábbi főbb tapasztalatokkal gazdagodtam az amerikai nép problémás drogfogyasztásáról :

#1. HEROIN. Helyileg a legnagyobb problémát az opiát okozza, azon belül is a heroin. Az igazgató 28 éves helyi pályafutása során szerzett tapasztalatai szerint az államukban a 80-as években a heroin volt a fő gond, aztán a 90-es években a kokain, utána következett a metamfetamin időszaka, és most megint visszatértek a heroinhoz.(Természetesen itt most a függőkre, a kezelésben lévőkre kell gondolni, mert úgy egyébként persze a "könnyebb drogok" itt is vezetnek, mint a legtöbb helyen a világon.)

#2 GYÓGYSZEREK. A heroinistákkal kapcsolatban van ám egy nagyon fontos tényező, s ez igen nagy probléma jelenleg: a függők nagy százalékban azért kattantak rá a szerre, mert korábban valamilyen betegség vagy sérülés miatt az orvosuk kemény fájdalomcsillapítóval kezelte őket, erre aztán szépen rászoktak, s onnan tértek rá a heroinra. Ugyanis mint megtudtam, a heroin olcsóbban beszerezhető számukra, mint az a fájdalomcsillapító, amire rákattantak, s amire a kezelés egy pontján az orvos már nem írt fel receptet. A detox részlegen például egy olyan beteget említett a vezető, aki egy huszonéves kosaras srác volt, lesérült, fájdalomcsillapítóval kezelték, erre pikk-pakk rászokott, és aztán ment tovább a heroin felé. A másik sztorit a másik részleg vezetője mesélte, aki egy idős bácsi volt, akit a templomban ismert meg, s aki 65 (!) évesen szokott rá a heroinra szintén az említett fájdalomcsillapítók miatt. Az amerikaiak gyógyszerekkel való, mienktől eltérő kapcsolatát azért mi is látjuk helyi szinten. Itt alap, hogy bemész egy bevásárlóközpontba, és vény nélkül vehetsz magadnak ezt-azt. Sokkal kevésbé van ez kontroll alatt, mint nálunk. (Ez amúgy valahogy azzal is összefügg, hogy igen drága az orvosi ellátás, ha nincs valami zsíros biztosításod, és ebben az esetben messziről elkerülöd az orvost, és inkább az öngyógyítást választod a patika segítségével.) Szóval máshogy szocializálódnak az amerikaiak a gyógyszerekkel kapcsolatban.

#3 METAMFETAMIN FŐZŐCSKÉZÉS. Én itt és most töredelmesen bevallom, hogy egyetlen részt sem láttam a Breaking Bad című sorozatból. Még. Ám azok, akik ezt a sorozatot ismerik, tudják, hogy ebben a metamfetamin készítés témája központi szerepet kap. Na most itt Amerikában ez egy valós probléma, és nem is olyan kicsi. Azzal együtt, hogy az elmúlt években csökkenő tendenciát mutat a laborok száma. 2010-ben több, mint 15000 labort foglaltak le az egész országban, ehhez képest 2014-ben ez már "csak" 9300 körül volt. Ami számunkra egy érdekesség, hogy Indiana állam alaposan benne van ebben a meth labor bizniszben, mi több, az élen jár az államok között! 2014-ben majdnem 1500 labort regisztráltak, és ez az érték kiugróan magas a többi államéhoz képest.

 

Hogy mi lehet ennek az oka, azt nem tudom (megpróbálok majd utánaolvasni), de lehet, hogy az Indiana University kémia szaka túlzottan fejlett... :-) Igazából persze nem gondolnám, hogy ennek az egyetemhez bármi köze lenne - egyrészről, hiszen minden más államban is van egyetem, másrészről ha megnézzük az Indiana államon belüli bontást az egyes "megyékre" (county) nézve, akkor az a megye, ahol Bloomington és így az egyetem található, a laborok terén inkább a sor végfelé látható (Monroe county a mi megyénk).

map6_05_1.jpg

A meth laborokkal még az is egy hatalmas gond, hogy az otthoni illegális kotyvasztás nem egyszer durván megbosszulja magát: felrobban az egész házi labor. Erről a sajtóból számos szép példát lehet hozni, ebben a gyűjteményben a szerzők csokorba szedték az általuk legborzalmasabb eseteket. Nektek itt van egy kép, a mi kis Indianánkból, Evansville nevű településből:

#4 AZ ÚJ SZEREK KEVÉSBÉ OKOZNAK PROBLÉMÁT - mint például Magyarországon vagy akár egész Európában. A beszélgetésből kiderült, hogy azért itt is létezik ez a probléma, de úgy tűnik, korántsem dominál annyira, mint nálunk.

Na de még térjünk még vissza egy kicsit a Chestnut-ra. 

Mert azt még el akartam mesélni, hogy mennyire jófej volt az a nő is, aki a harmadik részlegen fogadott. Ez a központ, s egyben a legnagyobb a 3 közül, a város szélén egy irodaépületben található, s ez a szervezet kutatóközpontja. Két fő profiljuk van, a kutatások és a szükségletfelmérés, melyhez az évek során kidolgoztak egy saját, komplex mérőmódszert. Ez mostanra egy nagyon népszerű módszer lett a szakemberek körében, így rengetegen vásárolják meg tőlük, és nagyon sok képzést tartanak a kérdőív használatáról. Nem akarok túl sok részletbe bocsátkozni ezzel kapcsolatosan (amúgy én is csak alapvető információkat szereztem), hanem inkább azt szeretném kihangsúlyozni, ami szerintem a legjobb ebben a rendszerben. Az, hogy egy olyan szervezetről van szó, ahol az elmélet, a kutatás és a gyakorlati terepmunka, vagyis a betegek kezelése nagyon szorosan összefonódott. Folyamatos az együttműködés: a kutatók azért dolgoznak, hogy segítsék a klinikusok munkáját (pl. ezért dolgoztak ki hasznos igény- és állapotfelmérő módszereket), a klinikusok pedig munkájuk során adatokkal szolgálnak a kutatások számára. 

Az amúgy nagyon gyakori más városokban és országokban - így Magyarországon is -, hogy egy kutatócsoport, mondjuk egy egyetemi tanszék együttműködik egy kezelőhellyel, pl. egy kórházzal, ambulanciával, valamilyen kutatás érdekében. De az tudtommal (és ebben a beszélgető partnerem is megerősített, hogy amerikai szinten is így van) az nagyon ritka, hogy egy addiktológiai szervezetnek magának legyen egy ilyen fejlett kutatóközpontja. Van vagy 8 kutatójuk, akik folyamatosan publikálnak, és rajtuk kívül dolgozik még ott egy rakás ember, akik a programok fejlesztésével, tréningekkel, stb. foglalkoznak. Szóval elég ideálisnak tűnik mindez!

A látogatás végén pedig kaptam tőlük ajándékba egy nagyon szép és vaskos kis kötetet az amerikai addiktológiai ellátás történetéről, ezt:

Végezetül szeretném iderakni nektek kedvenc témába vágó klipemet a kilencvenes évekből, a nigériai származású Svédország fogorvosként végzett énekestől, Dr. Albantól. A dal hatására szerintem annak idején milliók rohantak a rehabokba!

Baby shower party

Ha valaki esetleg még nem hallott volna erről a kifejezésről, hogy "baby shower party", akkor annak elárulom, hogy ez 

- nem egy közös medencés buli babákkal

- nem keresztelkedés utáni összejövetel

- és nem is annak megünneplése, hogy a babának vettünk egy csinos kis zuhanyt.

Ez egy olyan parti, ahol nőnemű barátok azt ünneplik, hogy egyik társuknak hamarosan gyermeke születik. Az ünneplésnek pedig van egy nagyon praktikus vonulata (ugye említettem már, hogy az amerikaiak RENDKÍVÜL praktikus népség? de tényleg!): ezen a bulin a leendő kismama összeszedhet minden szükséges tárgyat, ami az újszülött érkezésekor kellhet. És hogy a praktikusságot tovább fokozzuk, nem úgy megy ám ez, hogy mindenki amolyan Hűbele Balázs módjára megveszi, amit jónak gondol! Egy előre összeállított listából lehet válogatni, mi több, előre meghatározott boltokban konkrét árucikkeket lehet megvásárolni. Az ember csak bemegy mondjuk a Macy's vagy a Target gyermekosztályára, kéri XY baby shower list-jét, és máris megnézheti, mi maradt még neki. Aztán a nőcik összejönnek, átadják az ajándékokat, és mulatoznak vérmérsékletük szerint (és közösségükben lévő terhes nővel összeegyeztethető módon). Én magát a kifejezést bevallom, csak itt hallottam először, de a jelenséggel korábban a televízió segítségével már találkoztam. Láttam például Rachel Green babaváró buliját, nem beszélve a Szex és New York vonatkozó epizódjairól. Így aztán azt is tudtam, hogy lehet így is érkezni egy ilyen buliba:

babyshower.jpg

S hogy miért ez a hosszas bevezető ebben a témában? Igen, jól sejtitek, magam is kaptam egy meghívást egy baby shower party-ba. Erről akartam mesélni egy kicsit, ugyanis ez egy picit alternatívabb babaváró buli volt a fentebb bemutatott prototípushoz képest. 

A blogban már többször utaltam az ún "anyatalálkára", ahova kéthetente csütörtök délelőttönként járok. Az egész akkor kezdődött, mikor még csak kb. 1 hónapja laktunk Bloomingtonban, és megismerkedtem Rebeccával, aki kedvesen meghívott ebbe a klubba. A klub lényege, hogy olyan anyák találkoznak egymással, akik a városban élnek, és szeretnék fejleszteni angoltudásukat azzal, hogy más itt élő anyukákkal csevegnek. Ha nem is minden alkalommal, de sokszor voltam már ilyen összejövetelen, és nagyon kedves embereket ismertem meg körükben. Ráadásul van két nő is, akiket más szálról is ismerek, mivel az ő gyerekeik Sári csoporttársai a bölcsődében (mind a ketten Kínából költöztek ide évekkel ezelőtt). Körülbelül 8-10-en szoktunk ott lenni egy ilyen találkozón, és az alapító amerikai csajok mellett van több kínai, egy szaúdi és én, a magyar. Az egész találkozót egyébként az a Hannah kezdeményezte, aki gyerekkorának jelentős részében a családjával (azon belül a szintén klubtag Sarah-val) Oroszországban, azon belül pedig egy ideig Szibériában (!) éltek. Még Oroszországban jártak el egy hasonló klubba, s Hannah bevallása szerint nagyon szereti a nemzetközi ismeretségeket és találkozókat, ezért hozta létre a csoportot. Ennek tükrében sokszor dumálunk a különböző kultúrák közötti különbségekről, például az ünnepekben, szokásokban, étkezésben, gyereknevelésben, szabadidő eltöltésben megjelenő eltérésekről. Érdekesség még, hogy az amerikai csajok (5-en vannak) mind vallásosak (azt hiszem, mindegyikük baptista), és mind déli államokból (pl. Georgia, Alabama, Mississippi) költöztek ide, főnként az egyetemhez való kötödés miatt (de nem minden esetben). Bevallom, még sosem mertem megkérdezni őket arról, mit gondolnak a jelenlegi politikai helyzetről, mert nem találtam rá az alkalmas pillanatot és módot, de azt hiszem egyébként, hogy nyitott gondolkodású konzervatív emberek. Máskülönben a magunk fajta külföldiek, különösen a Szaúd-Arábiából származó (szintén) Sarah nem nagyon kapott volna meghívást és olyan szíves fogadtatást, mint amilyet ő vagy bárki más kap. Egyszóval nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg, akik a konzervatív-vallásos életvitelnek megfelelően ontják magukból a gyerekeket. Minimum két gyereke van mindenkinek, pontosabban akinek "csak kettő" van, az várja a harmadikat. Telt múlt az idő, mikorra egyszer csak kiderült, 4-en is terhesek a társaságban (Renéével, az egyik kínai származású anyukával azóta folyton azzal piszkáljuk egymást, hogy ki lesz a következő /hasonlóképpen elegendőnek tartjuk háztartásunkban a 2 gyermeket/). Ez adta az apropót a baby shower party-ra, amit az alapító tag, Hannah szervezett meg.

Amit még meg kell említsek a klubról, hogy a találkozó ideje alatt az anyukák porontyai (hű, ezt a szót igazából utálom, na mindegy) is jelen vannak. A Bannaker közösségi ház játszótermében dumálunk ugyanis, így a gyerekek közben szépen önállóan eljátszanak. (Nyilván vannak kisebb-nagyobb incidensek, de az amerikai nők, vagy legalábbis e csoport tagjai elképesztő nyugalommal kezelik ezeket a helyzeteket. Respect!) Egyszóval, a találkozásaink gyerek jelenléttel terheltek (néhányunk részéről, akiknek bölcsődében van a gyereke, nem), így a babaváró buli is ezen keretek között szerveződött. Ez pedig máris az első pontja a klasszikus bulitól való eltérésnek: gyerekekkel együtt zajlott a buli. 

Miben volt még más?

- A napszaknak nem egy kései pontján, hanem délelőtt találkoztunk.

- Nem egy, hanem 4 leendő anyukát ünnepeltünk (2 amerikai, 1 kínai, 1 szaúdi)

- Nem volt ajándéklista! Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy senki sem az első gyermekét várja. Így aztán a legalapvetőbb eszközök nyilván ott vannak már a háztartásban. Ráadásul egy összevont bulit tartottunk, s a nem terhes anyukáknak elég nagy szívás lett volna 4 különböző ajándékot megvenni. Amúgy meg valószínűleg a jófejséág volt a harmadik ok, nem az ajándékozást tekintették fő szempontnak.

De, hogy azért ne legyen teljesen üreskezű a dolog, a szervezők azt találták ki, mindenki vegyen/vigyen pár egyszínű body-t, rugdalózót, és abból kreálunk majd közös ajándékokat. Meg persze vitt mindenki valami kis egyszerű rágcsát, kaját is (és itt akkor eldicsekedhetem azzal, hogy az általam sütött zserbó nagy sikert aratott).

A buli klassz volt, a dumcsizás mellett megejtettünk egy gyermek tematikájú activity játékot is, illetve elkészítettük az ajándékokat. Íme néhány kép a buliból:

img_2885.JPG

 Multikulti buli

 

img_2887.JPG

 A dekoráció is mindig fontos része a babaváró bulinak

 

img_2881.JPGMég ne egyél, please!

 

img_2890.JPGKedvenc képem!

 

activity.jpgInstrukciók mutogatós játékhoz

 

cash.jpgNa ő a legviccesebb gyermek a jelenlévő kb. 14-ből

 

renee.jpgReneevel

 

img_2909.JPGA body-kból és rugdalózókból sütit készítettünk. A házigazda instrukciói alapján egy ruhanemű közepére egy babazoknit helyeztünk, majd feltekercseltük, és alul a zoknit ráhúztuk, hogy egyben maradjon, végül sütitartó papírba, és az összesen sütitartó dobozkába tettük. A házigazda ennél szebbeket készített, mint ami nekünk sikerült, lásd kép. A színes csomagolópapír pedig kis babatörülközőket tartalmaz, amolyan virágcsokorra emlékeztetve. 

img_2915.JPGÉs íme, az ünnepeltek!

Sok sikert nekik az újabb jövevényhez! (kitiltott szó #2)

Debut

Nem szeretem az elhamarkodottságot, különösen ha blogírásról van szó. De így hat hónap után megkockáztatom, hogy összegyűlt és megérlelődött annyi élményanyag, ami talán érdemes egy blogposztra.

Hogy kellően egyetemielőadás-szerű legyen a mondanivalóm, és biztos mindenkit eltántorítsak az esetleges jövőbeni posztjaim olvasásától, az egyetem vázlatos történetével kezdem. 

Az Indiana University múltja szinte egyidős magával az államéval: 1820-ban döntöttek az alapításáról, mindössze négy évvel azután, hogy Indiana, 19. tagállamként, az USA tagállama lett (tavaly volt az állami bicentenárium). Annak ellenére, hogy – északi tagállamként is  – az egyik legkonzervatívabb állam (Trump alelnöke, a keresztény jobboldal, a melegellenes és abortuszellenes törvényeket jegyző, kreacionista Mike Pence is itt volt kormányzó és az egyetem Board of Governors-jának ő a vezetője), kifejezetten progresszív történelmű egyetem. Az első fekete hallgató 1895-ben, az első  női hallgató 1869-ben, az első fekete női hallgató 1919-ben szerzett diplomát (miközben a nők szavazójogát pl. csak 1920-tól garantálták törvényben föderális szinten).

Maga a tanszék, amin tanítok, a második világháborúnak, aztán a hidegháborús korszaknak köszönheti felfutását, mint egyfajta eurázsiai nyelvi-kulturális tudásközpont. 1943-ban egy „Army Specialized Training Program for Central Eurasian Languages” indult az egyetemen, aztán ez az ötvenes-hatvanas években felfejlődött. A Central Eurasian Studiessal együttműködő Russian and Eastern European Institute (a két tanszék Együtt lefedi szinte teljes Kelet-Európát és Eurázsiát) pedig 1958-ban alakult.

Ami az egyetem mostani karakterét illeti, inkább nyugodt, mint forradalmi: nincs safe space mozgalom, nincs Black Block, nem jön ide Milo Yiannopoulos provokálni, nem voltak tömegtüntetések Trump ellen a kampuszon.

Viszont voltak megmozdulások a városban (és Indianapolisban is), az egyetem elég korrektül kiáll amikor fontos dolgokról van szó. A választások után az egyetem vezetői elég sok üzenetet fogalmaztak meg, melyek lényege az volt, hogy megosztó kampányon vagyunk túl, de fontos egyrészről, hogy mindenki fogadja el az eredményt, másrészt hogy az egyetem nem enged az értékeiből, és mindenkit megvédenek, akit faji, vallási, vagy más alapon bántalmazás ér. A hét muszlim országra bevezetett aztán kilőtt beutazási tilalom ellen pedig elég keményen felszólaltak – ezt több, más amerikai egyetemen tanító kolléga is megirigyelte, mondván: az ő egyetemük vezetése inkább lapít. Képzeljük el Magyarországon, hogy egy olyan egyetemet, melynek igazgatósági tagjait Semjén Zsolt nevezi ki, és ezek után nyílt állásfoglalásokban bírálja a kormány döntéseit (Pence nem is nagyon járt az egyetem környékén az elmúlt években). Nyilván, abban, hogy ilyen függetlenek tudnak lenni, sokat számít, hogy csak a költségvetésük cca. 30%-a jön állami forrásból, a többi tandíj, grant, adomány.

Van továbbá – de ez elég természetes - LGBTQ support center: img_0101.JPG

Meg intenzív kampány a szexuális erőszak ellen: minden piszoár felett ilyeneket lehet olvasni, meggátolandó a nemi indulatok elszabadulását: 
consent.PNG 

Csak Bloomingtonban több mint 40 000 hallgató van, és az egyetemnek elég nagy az impaktja. Már négyen is voltak, mióta idejöttem, akikkel beszéltem nem egyetemi ügyekben (újságírók meg think-tankekben dolgozó emberek), akikről kiderült hogy az IU-n tanultak.

Ami a legnagyobb különbség az otthoni egyetemekhez képest, hogy az itthoni diákok, alumnik, oktatók mennyire büszkék az egyetemükre. Nehéz elképzelni otthon akármelyik egyetem hallgatóiról, hogy éjjel-nappal olyan cuccokban járjanak, amin az egyetem logója van - az egyetemi póló nálunk inkább olyan, amit a fizika szakosok vesznek fel tornaórára. Az egyetemi identitás kialakításában és a hallgatók vonzásában a sport elég komoly szerepet játszik, az IU-nak elég menő kosárlabdacsapata van például.

Ahogy Detti is utalt már rá, az IU logója (ami kicsit enigmatikusan gyakorlatilag úgy néz ki mint egy Pszi-jel) mindenhol ott van, és újszülöttől nyugdíjasig mindenki hordja az egyetem logójával ellátott cuccokat. A belvárosban mindenütt ott lobognak az IU-s zászlók (amit Márk csak „dolgozói zászló”-nak nevez).

Van jó egyetemi rádió: WIUX, ezt szoktam hallgatni az autóban amikor éppen nem gyerekzenéket hallgatunk gyerekeket furikázva (≈ soha), általában jó indie meg punk zenék mennek rajta. Van egy kifejezetten bloomingtoni banda is: a Ghost Mice, ami a hallgathatóság tartományán belül eső folk-punkot játszik:

Az egyetemen a legjobb a hallgatók mentalitása: aktívak, kérdeznek, vitatkoznak, ráadásul jól visszajelzéseket adnak az órára (remélem, ezek után írásban anonim módon nem húzzák majd le). Ennek egyetlen hátránya, hogy a gondosan bekészített slide-jaimat általában nem tudom ellőni. Teljesen máshogy kell itt készülni az órákra, mint otthon: sokkal kevesebbet lehet elmondani, viszont mivel bevonódnak a vitákba, sokkal többet visznek haza a diákok tudásként, tapasztalatként, véleményként. Szemináriumokat tartok - első félévben elég kevés diákom volt, de most a másodikban van összesen 15, ami elég jónak számít a tanszék átlagában, de még elég teret enged az interaktivitásnak. A diákok háttere elég vegyes: többnyire amerikai állampolgárok valamilyen kelet-európai háttérrel vagy személyes európai tapasztalattal.

Az egyetlen problémás diákom eddig egy paki informatikushallgató volt. Nem volt buta fiú egyáltalán, és még be is lehetett vonni ebbe-abba annak ellenére, hogy sem Európáról, sem úgy általában politikáról nem tudott semmit (pedig a kurzus kelet-közép-európai radikalizmusról és populizmusról szólt). A nagyobb baj az volt, hogy az iváson kívül más nem nagyon érdekelte („fraternity”-tag volt, folyamatos bulikkal), és ezt nem is nagyon titkolta. Mikor nem olvasta el az órára a feladatokat, azzal mentegetőzött, hogy másnapos. Mikor pedig  módon vizsgát írattam volna vele (is), amire olvasni kellett volna, akkor kicsit felháborodottan leadta az órát.

Viszont az Egyetem és a Gyerek szétválasztása ha nem is írásban rögzített, de elég komolyan vett elv: ha a gyerekeket az egyetem épületébe néha beviszem (Márk imád a szobámban „dolgozást” imitálni), akkor inkább furcsa, kissé elítélő pillantások, mint cukiskodás kísérik őket. Bezzeg az ELTE-n, ahol anno még tantárgy feliratkozásnál is hatalmas előnyt jelentett a gyerek! Többen hozták  magukkal, faltörő kosként használva, hogy pár hellyel előrébb kerüljenek a listákon.

Egyelőre ennyi, legközelebb majd írok olyanokról (más tollaival ékeskedve), hogy mi köze van Vonnegutnak Indiana államhoz, illetve, hogy mit keres majd Röhrig Géza Bloomingtonban. Stay tuned!

 

Mit lehet csinálni a városban, télen, gyerekekkel?

Decemberben arra készültünk, hogy elviselhetetlen hideg lesz itt januárban, februárban, és még talán márciusban is. Ebbéli félelmünket a helyi lakosság több tagja is megerősítette, meg az a tény, hogy december második felében már masszív mínuszok voltak (de hó nem). Aztán jött a január, az elején tényleg volt párszor mínusz 16-18 fok is, és még egy kis hó is, úgy 2-3 napig. Aztán nuku, és az egész január nagyon enyhe volt, ám roppant gusztustalan: rengeteget esett az eső, folyamatos felhős ég, a napot elvétve láttuk csak. S mielőtt megkapom a felháborodott megjegyzéseket, igen, tudom, hogy ez igazán semmiség a 2017-es budapesti januári állapotokhoz képest, ahol rég nem látott hideg, fagy, hó és szmog uralkodik hetek óta. Ezt valóban nem irigylem és együtt érzek minden kedves honfitársammal, de ettől még itt is fennáll a nagy kérdés: mit kezdjen az ember 2 kisgyerekkel, akikkel outdoor programok (amiből viszont rengetegféle van errefelé) mostanság nem nagyon jönnek szóba.

Megmutatom a helyi gyerekes beltéri lehetőségeket, vállalva a kockázatot, hogy jó pár olvasó ennél a pontnál csukja be az oldalt azonnal, s ezt én tökéletesen megértem. Nektek: szevasztok! De a gyerekes témák iránt fogékony ismerőseinknek talán még érdekes is lehet ez a kis beszámoló. 

Először is hangsúlyoznom kell, hogy kisvárosban élünk. 80 ezer fő, ráadásul a fele egyetemista. Ők nem a játszóházakat, állatkerteket és bábszínházakat fogják keresni, ezért nagy elvárásai nem lehetnek az embernek ezen a téren. A következők tehát a lehetőségek:

1. városi (megyei) könyvtár

2. könyvesbolt gyermekrészlege

3. a plázában található játékbolt és kisállat kereskedés

4. Wonderlab

5. Jump 'n' Joey nevű játszóház (itt csak egyszer voltunk, többet nem, de ez majd kiderül, hogy miért)

6. Banneker közösségi ház (itt még csak én voltam. Nem játszani, majd ezt is elmondom).

Illetve ezeken kívül van még több sportközpont is a városban, ahova a gyerekeket ilyen-olyan foglalkozásokra (torna, foci, küzdősport) lehet vinni, de ezekről most külön nem teszek majd említést.

1. A könyvtár. 

Lévén "értelmiségi városról" van szó, talán nem meglepő, hogy több könyvtár is van Bloomingtonban. Az egyetemnek van egy szuper darab, de az természetesen szakkönyvtár. Emellett ott van a Monroe County Public Library, ahova mi is rendszeresen járunk. A gyerekrészlegre szoktunk menni értelemszerűen, ami önmagában hatalmas, de mindemellett van több külön terület a játékra is. Nagy játszósarok, külön játszószoba, kis csoportszoba és egy nagy vetítőterem. Azaz, nemcsak az olvasás-kölcsönzés lehetőségei adottak itt, hanem egyéb kulturális, szórakozási lehetőségek is. A játszórészlegen és játszószobában elég nagy a játékválaszték, és Márk nagy örömére több kis asztal is van gépekkel, ahol fejlesztő számítógépes játékokat is lehet játszani. A csoportszobában havonta pár alkalommal vannak kisebb rendezvények, felolvasóestek, mesélések, de volt már táncos mulatság is (szilveszter előtt). Az auditóriumban pedig havi-kéthavi rendszerességgel vannak nagyobb létszámot is befogadó programok: volt már bábszínházi előadás, varázsló show és filmvetítés is. Ezek mind-mind ingyenesek, így aztán - főleg ezen utóbbi nagyobb programokon - fürtökben lógnak a családok, így nagy küzdelem megy az ülőhelyekért. Ebből is látszik, hogy - egyetemi város ide vagy oda - az igény megvan ezekre a programokra, de a kínálaton lehetne még fejleszteni. Mert egyébként rengeteg család él ezen a vidéken, akik kapva kapnának a lehetőségen. Szóval ez itt egy piaci rés!

img_0414.JPGA gyerekrészleg kínálata

 

img_0416.JPG
img_1255.JPGRendeltetésszerű könyvtárhasználat

img_1250.JPGEz már egész közelít hozzá

 

img_1355.JPG

img_0884.JPGAz előadó melegít a bábszínházi előadás előtt

img_0913.JPGEsti mese

 

2. "A könyvesbolt", azaz a Barnes and Noble gyerekrészlege

Ez szórakozás terén sok átfedést nyújt az előző versenyzővel, de itt azért kisebb kínálattal dolgozhatunk. Itt "csak" könyvek vannak és egy kellemes vonatos terepasztal. Viszont nagyon közel van hozzánk, és változatosság kedvéért néha ide is megyünk a gyerekekkel. A könyvesbolton belül van egy Sturbucks is, aminek elvileg lehetne örülni is, de véleményem szerint mocskosul drága, ráadásul azután, hogy Sári egyszer a szellőzőnyílásba dugva az ujját elvágta és ömlött belőle a vér, de a személyzet nem mutatott különösebb érdeklődést a segítségnyújtásra, bár igényeltük volna, nem vagyunk törzsvendégek. (bocsánat a rövid és egyszerű mondatért). Egy kép azért ide illik illusztráció gyanánt (nem a balesetről):

img_0171.JPG

 

3. Pláza

Az egész úgy kezdődött, hogy kiutazásunk után kb. 3 nappal bementünk a közeli College Mall nevű plázába, hogy beszerezzük a nélkülözhetetlen, új okostelefonjainkat, amerikai szolgáltatóval. Ez egy egészen kibírhatatlanul hosszú, olyan 6-8 órás procedúra volt, amíg Peti ott várakozott, az ügyintéző telefonálgatott, és egyébként segítőkész módon azon volt, hogy a hatalmas kauciót lejjebb és lejjebb tornássza nekünk (mivel akkor még nem volt sem bankkártyánk, sem social security number-ünk, se semmink). Ezen röpke várakozási idő alatt, aminek ugye sosem lehetett tudni, hogy mikor lesz vége, a gyerekekkel próbáltam elütni az időt. Így fedeztük fel a játékboltot, és azt, hogy ott nemcsak vásárolni, hanem játszani is lehet. Itt ugyanis ez természetes, hogy ki vannak rakva asztalkákra a hívogató játékok - babaházak, autópálya, lovagvár, vonatpálya, gyerekkonyha, meg minden, amit akarsz. Elég gyorsan az egyik kedvenc helyük lett, amivel csak az lett a probléma, hogy én magam roppant kínosnak éreztem (és érzem ma is), hogy rendszeresen úgy megyünk oda, hogy nem veszünk semmit. Az eladók amúgy nagyon jófejek, és nem szokták sugallni, hogy igazán illene már venni is valamit, de azért akkor is néha ég a pofám. Persze, egyszer-kétszer vásároltunk már ott, de az csenevész mennyiség a látogatások számához képest.

img_0869.JPG

A plázában található másik kedvelt célpont az állatkereskedés. Itt ami egy átag magyar állatkereskedéshez képest más, hogy elsősorban nem rágcsálókra, madarakra és díszhalakra szakosodott, hanem kutyákra. Nagyobb méretű, üvegfallal ellátott polcokon vannak az állatok, és külön simogatósarokban lehet velük ismerkedni. Nekem kicsit kettős az élmény, mert bár a kutyák elég cukik és a gyerekek is imádják őket, állatbarát szempontból nem gondolom ideálisnak az elhelyezést. (Azt hiszem egyébként, hogy zárás után nem ezekben a fülkékben maradnak az állatok, hanem van egy raktárhelyiség vagy valami ilyesmi, és ott talán nagyobb és normálisabb térben élnek.)

img_1958.JPG

 

4. A Wonderlab

Na ez a best hely, ami a kisgyerekes programot illeti! Ez egy olyan játszóház, ami egyben természettudományos múzeum is. Vagyis minden játék egyben ismeretterjesztő és/vagy fejlesztő a gyerekek számára. Mi csak decemberben jártunk itt először, mivel a hosszú nyár miatt inkább kinti programokat szerveztünk, és tartogattuk a beltéri helyeket a télidőre. Na azóta törzsvendégek lettünk, és ez konkrét értelemben is igaz: második ottlétünkkor már éves tagságit váltottunk. 

Az alsó szinten rengeteg vizes játék van, ami nálunk azonnali sikert jelent. Füsttel teli buborékokat lehet elkapni és pukkasztani, kockákból torlasz várat lehet építeni ködnek, legóból pedig vízfolyamnak, különböző fajsúlyú folyadékokban lehet buborékokat gyártani és megnézni a sebességüket, és hasonló nyalánkságok. Van egy nagy csőrendszer, amibe különböző súlyú pamuttárgyakat behelyezve meg lehet nézni, hogy a befúvott levegő melyiket milyen gyorsan repíti ki, vannak különböző építőjátékok és az emeleten van egy biológiai szekció is: hüllők, rovarok, méhek kaptárban, és mikroszkóp alatt lehet kis vizsgálatokat végezni. Van még több mászófal, snowboard szimulátor, meg robotkéz, amit irányítva tárgyakat lehet megmarkolni. Egyszóval szuper.

img_1380.JPG

img_2023.JPG

vizes.jpg

fuvas.jpg
img_1009.JPG

img_1475.JPG

 

4. Jump 'n' Joey

Még pár nappal azelőtt, hogy megérkeztünk Amerikába, kaptam egy emailt Márk akkor még leendő ovistársának anyukájától, amelyben egy szülinapi zsúrra hívtak meg bennünket. Ez akkor egy játszótéren és egy hozzá tartozó "splash pad"-en (vizes "fröcsköldében") került megrendezésre (jó volt). Majd aztán pár héttel utána jött a következő meghívás, egy másik csoporttárs bulijára, ahova szintén elmentünk. (Szerencse, hogy a későbbiekben nem rendezett mindenki szülinapi zsúrt, mert így nem kellett bűntudattal élnünk amiatt, hogy mi a decemberi fagyban kinti lehetőségek vagy méregdrága benti helyszínek bérlése miatt nem rendezünk bulit negyven főnek szerény apartmanunkban. Amúgy eljátszottam a gondolattal, hogy a vendégeknek zsíros deszkát készítek paprikaszórással és lilahagymával, nagyon megnéztem volna az arcokat, mikor felszolgálom.) Na de, hogy a tárgyra térjek: a második buli ezen a bizonyos Jump 'n' Joey nevű helyen volt. Ez egy játszóház, de valójában egy mini kaszinó. Mert ugyan van benne pár ugrálóvár, a terem legnagyobb részében különböző játékgépek sorakoznak. Ezek egy része ügyességi játék (pl. le kell fröcskölni kacsákat vízzel úgy, hogy visszamenjenek a házukba), de másik részük bugyuta nyomogatós vagy szerencsejáték. Rögtön beugrottak a kóros játékszenvedéllyel kapcsolatos kutatásaink, és lelki szemeim előtt láttam a játékfüggők legújabb generációját. Mert persze a teremben lévő összes gyerek teljes eksztázisban rohangált a gépek között, és így volt ez a mieinkkel is. És az egész olyan profin ki van találva, mint az igazi kaszinóban: a játék végén jön az azonnali megerősítés, kis papírfecnik formájában. Ezeket a cédulácskákat kis kosárkában lehet gyűjtögetni, majd a játék végeztével x pontszámú papírdarabot adott tárgynyereményre lehet beváltani. És persze mindig jön vissza papír, csak a mennyisége változó a teljesítmény függvényében. Tehát garantált a rákattanás, és egy idő után az ugrálóvárak fel sem tűnnek a gyerekeknek. A magas addikciós potenciál miatt a helyre azóta nem látogattunk el.

img_0651.JPG

img_0650.JPGSzerény ugrálóvár

kaszino1.jpg

img_0669.JPG

img_0662.JPGEzek a nyeremény kuponok, kosárban gyűjtögetve

kaszino2.jpgA beváltás izgatott pillanatai

img_0676.JPGÉrtékes tárgyi nyereményeink

6. Banneker Community Center

Valamiért úgy alakult, hogy itt még nem voltunk a gyerekekkel, én viszont kéthetente meg szoktam fordulni itt. A korábban már említett "anya-találkozó" ugyanis itt zajlik. A közösségi ház egyik szintje egy játszószoba, elsősorban 0-3 éves gyerekeknek, és a helységben több beszélgető sarok, asztal is van a szülőknek. Itt szoktunk csevegni az amerikai, kínai és a legújabban becsatlakozott szaúdi anyukákkal, miközben gyermekeik játszanak. (Én ide mindig egyedül megyek, Sári akkor bölcisben.) A házban van még egy kis olvasószoba meg egy más, csoportfoglalkozásokra alkalmas helyiség, illetve egy nagy tornaterem, ahol már többször is láttam boldog nyugdíjas csapatokat röplabdázni vagy focizni. 

Ez hát a nem is olyan rossz leltár. Ettől még nagyon várjuk a tavaszt!