Hétfőn már tovább is álltunk Philadelphia felé. Itt nagy szerencsénkre szintén ismerősöknél lakhattunk, Peti szakmai szálról ismeri Mitchellt, aki mikor megtudta, hogy a városba készülünk, felajánlotta airbnb-re kialakított kis alagsori lakásukat. Délután már be is vetettük magunkat a városba, és először megtekintettük az Independence Hallt. Ez történelmi szempontból elég menő hely, hiszen itt írták alá egyrészt a Függetlenségi Nyilatkozatot, másrészt pedig az amerikai alkotmányt is. Az épületbe sajnos már nem lehetett bemenni, mert véget ért az utolsó tárlatvezetés, de a kertjében sétálgathattunk. 

Independence Hall

A gyerekek az Independence National Historical Parkban érthető módon nem a történelemtől voltak átszellemültek, hanem sokkal inkább a mókusoktól, akik tobzódtak arra. Ez a helyzet csak fokozódott a Washington Square-en (egy szép nagy parkban), ahol egyszerre 6-8 mókus is megkörnyékezte őket, több egyértelműen kaját kunyerálva, két lábon állva ágaskodott felénk.

Washington Square

Alig tudtunk innen tovább indulni, a gyerekeket ekkor érdekes módon kicsit sem zavarta a mínusz 3 fok. Aztán végigsétáltunk a Market streeten, elég menő volt, főleg a végén található gyönyörű, és szerencsére már nem felújítás alatt álló Városháza. Ezen 4 irányból is keresztül lehet sétálni, a közepén egy szép tér található. 

Market St, végén Városházával

a Városháza másik oldalán kibukkanva

És ekkor szépen lemerült a telefonom, a Petié meg már korábban, okos módon nem volt nálunk töltő, és a lakásunk címét is a telefonunkban tároltuk csak (ráadásul további képeket sem készíthettem a város egyik legmenőbb teréről). Magyarul, az agyaink odalettek, és kissé tanácstalanok voltunk, hogy jutunk haza, mert ha hívunk is egy taxit (odafele Überrel mentünk, ez a parkolás és közlekedés szempontjából egyszerűbb volt), nem tudtuk volna megmondani a címet a sofőrnek. A környéket tudtuk, ahol lakunk, de egy térkép híján beazonosítani sem tudtuk. Épp a lehetséges megoldásokon gondolkoztunk a téren, valószínűleg kissé tanácstalan arcot vágva, mikor odajött hozzánk egy nő, hogy segíthet-e nekünk valamiben. Elmondtuk neki, hogy mi a szituáció, erre ő rögtön felajánlotta, hogy nézzük meg nyugodtan a telefonján a térképet, aztán pedig taxit is hív nekünk. Az ilyen kedvességgel és segítőkészséggel egyébként nem egyszer találkoztunk már az országban, és ez annyira jó!

Másnap hajnalra leesett 30 centi hó. Sőt, napközben is folytatódott a havazás és hóvihar, mivel a hó mellett a szél is elég kemény volt. És ez volt az egyetlen teljes napunk a városban... De azt gondoltuk, majd kellemesen eltöltjük a napot különböző múzeumokban. Csak hogy azt nem kalkuláltuk bele, hogy errefelé, ha leesik egy nagyobb mennyiségű hó, azt valamiért nem tudják nagy hatékonysággal eltakarítani (a házigazdánk szerint  a szomszédos Delaware államból hozatják a hókotró kocsikat is...), és inkább mindenki szépen otthon marad, és minden zárva van. MINDEN, azaz az összes múzeum is. Ezzel mi akkor szembesültünk, mikor elübereztünk a Philadelphia Museum of Art-hoz, potyára. Útközben ez látszott az überből, és így nézett ki a múzeum és környéke, no meg mi:

Ez pedig a miami négyes szelfi pepitában

Mivel a hóvihar elég kemény volt, ezért a B tervnek oly' evidens hógolyózás és hóemberépítés egyszerűen szóba sem jött. Kínunkban elmentünk egy közeli plázába, hogy majd ott kicsit elütjük az időt, például a gyerekek hódolhatnak mozgólépcsőzési szenvedélyüknek és keresgélhetnek további porral oltókat. Nagy szerencsénkre az étteremrészleg közelében Peti felfedezte, hogy az épület tetején van egy kilátó, melyhez innen vezet a lift. Nagy örömünkre ez a látványosság végre nyitva volt, és a belépők megvásárlása után (az ítéletidő miatt ráadásul féláron) az 57. emeletre lifteztünk fel, hogy megtekintsük a várost. Ez a legtökéletesebb programnak bizonyult, hiába is volt véletlen. Itt ugyanis a tágas, fűtött emeleten ráláthattunk egész Philadelphiára, és a havazás ellenére egész jók voltak a látási viszonyok (nyilván még ütősebb lett volna a látvány kristálytiszta, napsütéses időben, de mi így is nagyon boldogok voltunk ezzel). A 360 fokos panorámát kínáló hatalmas üvegablakok mellett elhelyeztek még vagy 6-8 interaktív asztalkát is, ahol mint egy táblagépen lehetett "mozgatni" a várost, zoomolni, forgatni stb., ez persze a gyerekeknek külön bejött. 

Délután egy kicsit mintha konszolidálódott volna a hó helyzet, legalábbis nem esett, így a lakásunkhoz közeli parkba kimerészkedtünk a házigazdák gyerekeivel (és bébiszitterével). Megvolt a hógolyózás, sőt még mini hóemberek is épültek - de összességében nem sokáig bírtuk kint, mert továbbra is kemény hideg és szél volt. Ez persze az amerikaiaknak smafu volt, például egy lelkes, felnőttekből álló amerikai focicsapat is összeverbuválódott a parkban, és egy szál pulóverekben vetődtek a hóban, fagyban, boldogan. Gondolom, ők elsősorban örültek a munkamentes napnak. Egyébként - ha még nem említettem volna -, az amerikaiak hőérzékelése valahogy egészen más, mint nálunk. Mindig minimum egy évszaknyival kevesebb ruha van rajtuk, és a gyerekeiket is ily módon nevelik. Utóbbi esetben azért néha megdöbbent az a látvány, mikor a kellő mértékben felöltözött anyuka az óvodába, bölcsődébe menet gyermekét hideg téli napon is hagyja egy szél rövid ujjúban, vagy kisruhában sétálgatni - még akkor is, ha ez csupán a parkolótól az intézményig vezető útra korlátozódik. Kedvencem az volt, mikor egy ilyen jelenet során anyuka megkérdezte vacogó kislányától: "nem fázol, édesem?" 

Este a házigazdák megvendégeltek bennünket egy csodás vacsorára. Egy keleties hangulatú isteni lencselevest két jó kis amerikai fogás követett: steak salátával, párolt ceruzababbal, majd chocolate chip cookie (csoki darabkás keksz). Bár a mi gyerekeinknek készítettek külön rántott csirkemellet is, Sári számomra is döbbenetes módon úgy zabálta a steak-et (medium volt), mint kacsa a nokedlit. A két kisebbik házigazda gyerek (7 és 9 évesek) ezután olyan csodásan elszórakoztatták a mi kölkeinket, hogy mi felnőtt beszélgetésre is képesek voltunk. 

Másnap a délelőttünket még Phillyben töltöttük (ez a beceneve a városnak), és a kitartó télies időjárás miatt továbbra is zárt programban gondolkodtunk. A múzeumok végre kinyitottak, így ellátogattunk a Philadelphia's Magic Garden-be, mivel a mi érdeklődésünk mellett úgy véltük, ez a gyerekeknek is tetszene. Egy Isaiah Zagar nevű művész nevéhez fűződik a múzeum, melynek van egy kültéri és egy beltéri része, továbbra a múzeum környéki negyedben sok további apró munkáját fel lehet fedezni az utcákon. Zagar és felesége ugyanis ebben a negyedben egy csomó falfelületet díszített ki egyéni stílusukban, elsősorban mozaikot és színes üvegeket használva. Ezeknek az utcai alkotásoknak a felfedezése jó időben igazán pompás program lehetne akár még gyerekekkel is, mi azonban most csak a múzeumra koncentráltunk. Annak kertje sajnos az időjárás miatt zárva volt, pedig az egy labirintusként van kialakítva, ezt azért eléggé sajnáltuk, hogy el kellett mulasszuk. De a beltéri rész kárpótolt minket, különösen, hogy az egyik teremben sétálgatva egyszer csak egy kedves, idős, szakállas bácsi tartott felénk az emeletről, akinek olyan ismerős volt az arca  (nem, nem a Télapó volt). Mivel észrevette rajtunk, hogy kíváncsi tekintettel bámulunk rá, ő maga szólalt meg: "Igen, ezeket én készítettem'". 

A labirintus kert, most zárva

(a gyerekek vajon mihez szaladtak oda?)

Az alkotóval, Isaiah Zagarral

Még a WC is a mester által dekorálva

A múzeumhoz közel találtunk egy isteni Dinert, ahol megebédeltünk, majd búcsút intettünk Philadelphiától és Pittsburgh felé vettük az irányt.

(kicsit éles váltás az előző képhez képest, elismerem)

A Pittsburgh-be vezető utunk elég sima volt, 300 mérföld, s még sötétedés előtt meg is érkeztünk az előre lefoglalt hotelbe. Az volt a tökéletes a Bloomington-Philadelphia autós távolságban, hogy pont a felénél helyezkedik el Pittsburgh, ezért adta magát, hogy ott szálljunk meg egy éjszakára. Nagy utánaolvasást nem csaptunk előtte, bár azt tudtuk, hogy jó város, ám amikor megérkeztünk, illetve másnap be is mentünk a belvárosba, kissé megdöbbentünk, hogy ennyire szép városról van szó. Elég jók a természeti adottságai, 3 folyó (Ohio, Allegheny és Monongahela) találkozásánál fekszik, dimbes-dombos területen. Ez Pennsylvania állam második legnagyobb városa (első ugyebár a fővárosa, Philadelphia), és érdekes módon az egyik nagyváros a keleti legszélén, a másik a nyugati szélén helyezkedik el. Két beceneve is van Pittsburghnek, egyik sem véletlenül. Az egyik a "City of Bridges" (Hidak városa), a másik a "the Steel City" (Acélváros). Ugyanis képzeljétek, NÉGYSZÁZNEGYVENHAT híd van a városban, illetve több, mint 300 olyan cég, amelyik acélban utazik. Mi egy délelőttöt tudtunk a városra szánni, azaz csupán egy beugrásnyit. Ezt egy kicsit sajnáltuk, mikor megláttuk, hova is jöttünk. Itt tényleg sokkal-sokkal több napot lenne érdemes eltölteni. 

Tudom, roppant unalmas ez a visszatérő időjárásjelentés, de ez a téma sajnos eléggé központi volt az utazásunk során. A mínusz egynéhány fok ugyanis kitartó volt még itt is, ahogy a szél is. Így aztán két dolgot tettünk a délelőtt során. Először elmentünk a város "budai" oldalára, ahol a dombról csodálatos kilátás nyílt a városra. Ilyesmi:

Az első két képen a Monongahela River látható a hidak alatt, az utolsón is ő, ahogy fölötte a Allegheny River társaságában mindjárt belefolyik az Ohioba. 

Miután kiámultuk-bámultuk magunkat a szép városon, elmentünk az Andy Warhol múzeumba. Bevallom, mi nem tudtuk korábban, de Warhol ebben a városban született, s emiatt is van Pittsburghben egy elég nagy és impozáns Warhol múzeum. Persze az egész kiállítás teljes és nyugodt áttekintése nem volt terveink között, de azt reméltük, a gyerekek egy órácskát azért csak kibírnak, s szerencsére így is történt. Ebben hatalmas szerepet játszott az a kis terem, ahol Warhol "Silver Cloulds" műve volt kiállítva. Ebbe az interaktív szobába a látogatók bemehetnek, és meg is érinthetik, fogdoshatják stb. az ezüst színű, felhőket kifejező, levegőben mozgó párnákat. Na hát ez természetesen nagyon bejött a gyerekeknek, így amíg ők ott élvezkedtek, mi a többi szinten és teremben felváltva meg tudtunk nézni egyéb alkotásait is.

Végezetül egy gondolat, és ez elsősorban a gyerekes barátainknak, olvasóinknak mondanám.

NEM, nem volt minden pillanat ilyen idilli, mint ahogy ezt mondjuk a múzeumi képek sugallják. Voltak bőven nyavalygások, hisztik, és persze volt sok junk food meg mesenézés az autóban. Egyszóval voltak harcok és kompromisszumok mind a két fél részéről. Viszont ez így szerintem működik, úgy vélem, és mindenképp megérte a hosszú út. Ha maradtak is bennünk hiányérzetek a látnivalókat illetően, nagyon sok szép és izgalmas dolgot láttunk így is, és azt a vágyat (ahogy erre a miami posztban is utaltam), már úgy is rég elengedtük, hogy egy adott várost szisztematikusan felfedezzünk. Vagyis mindenképpen utazni kell gyerekekkel, mert az igen is jó! <3 

És hát tudom, hogy klisés meg unalmas már, de hadd fejezzem be ezt a beszámolót is egy kedvelt dallal még a kilencvenes évekből. Nagyon jó volt ezt hallgatni a havas philadelphiai utcákon gyalogolva, mikor egyszer egyedül elmentem bevásárolni...