Gondoltam – mielőtt rátérek a már korábban beígért puffogós posztra –, mesélek kicsit arról, milyen társas élményeket szereztünk itt az elmúlt másfél hónap során.

Az ismerkedési lehetőségeink nagyjából adottak. A közvetlen lakókörnyezet mellett az egyik fő útvonal a gyerekes téma, vagyis intézmények, játszóterek, parkok, a másik pedig az egyetemi irány.

A lakásunk egy két épületből, összesen 22 apartmanból álló lakóparkban található. Egy korábbi írásomban említettem már Billt, a főbérlőt, aki oly alapos átadás-átvételt bonyolított le velünk. Az első másfél hónapban vele és a feleségével Petunával futottunk össze a legtöbbet itt a környéken. Bill annak ellenére, hogy 22 lakás tulajdonosa, tehát valószínűleg nem kenyéren és vízen él, egész nap az épületek körül szorgoskodott, feleségével együtt. Kertészkedtek, locsoltak, ajtókat és parkolóhely számozásokat festettek, fákat nyírattak és hasonlók. Bill nagyon érdekes személyiség, mert egyrészről nagyon kedves, barátságos és közvetlen, másrészről van benne valamiféle bizalmatlanság. Utóbbi szerintem a mérhetetlen kontrollmániájából fakad, nem szívesen bíz rá dolgokat másokra. A belső két szintet összekötő lépcsőnk és Sárink találkozása miatt a földszintre és az emeletre is be kellett szerelnünk egy-egy rácsot. Hogy később ne legyen gond ebből, rögtön rákérdeztem Billnél, ugye ez nem jelent problémát, hogy mi ilyet szeretnénk ide felszerelni. Nem jelentett, viszont kb. ötször kellett egyeztetnem vele – először bemutatni magát a rácsot, aztán a falfúrás miatt megbeszélni, hogy rakhatok-e bele tiplit, utána megmutatni a tipliket, amiket beszereztem, és így tovább. Közben azért néha egész kellemeseket dumáltunk is, így megtudtam, hogy ő évtizedekig Európában élt, angolt tanított és kidolgozott egy nyelvtankönyvet gyerekeknek. Azt már a bemutatkozásnál megtudtuk róluk, hogy Petuna ciprusi származású és az év 9-10 hónapjában Athénban élnek Billel. Csak nyáron jönnek vissza Bloomingtonba, hogy kezükbe vegyék az ingatlan ügyeket (ekkor szoktak lenni a bérlőváltások), egyébként mindent Athénból irányítanak. Nem rossz élet ez… Mostanra már el is utaztak Görögországba, és kénytelenek megbízni az itteni kertészekben és menedzsereikben az ügyek intézését illetően. Eleinte egyébként kicsit sajnáltam Petunát, hogy biztos nehéz sora van egy ilyen kényszeres férfi mellett, de amikor az egyik délután nagyon kedvesen figyelmeztetett, hogy az udvaron játszó kölkeim majd legyenek szívesen a fák alá gondosan körberakott pirosas kavicsokat visszatenni, akkor megnyugodtam, hogy házasságuk szilárd lábakon áll.

A lakók közül egyedül csak egy családot ismertünk meg eddig – a többiek amúgy teljesen láthatatlanok. A közvetlen szomszédságunkban egy brazil család lakik – Ricardo, Nina és a 9 éves fiuk Max. Ricardoék nagyon jó arcok. Rögtön nagy örömmel és elánnal köszöntöttek bennünket, mikor beköltöztünk, és azóta is mindig váltunk pár szót, ha összefutunk. Ricardo az egyetemen tanul (ezt valahogy nem sikerült egyértelműen kideríteni, hogy mit) és mellette tanít is, méghozzá portugált és spanyolt. A felesége meg majd szeretne itt tanulni (azt hiszem, talán németet). Roppant segítőkészek, például amikor az én oktondiságomra lemerült a Dodge aksija (nem zártam be tökéletesen a hátsó ajtót, s így a csomagtartónál található lámpa égve maradt…), akkor Rick segített nemcsak bebikázni, hanem minket fuvarozni családilag, hogy ebédelni tudjunk (a szakadó esőben). Már többször beszéltünk velük egy közös vacsizgatásról valamelyikünknél, elvileg ez hamarosan sorra is kerül.

Mivel a lakásunk mellett van egy szuper játszótér (konyhaablakból is látható), ezért elég sokat tanyázunk kint a gyerekekkel. Itt értelemszerűen szoktunk cseverészni más szülőkkel – de ez tapasztalataink szerint nincsen nagyon másként otthon sem. Itt azért életre szóló barátságokat nem kötöttünk még, de nem egyszer kaptunk hasznos tippeket akár programokra nézve is. A Lemon Lake-ről például itt szereztünk tudomást, a másik két közeli tóról (Griffy Lake és Monroe Lake) már előzetesen tudtuk, hogy érdemes őket meglátogatni. Ehhez képest nekünk a Lemon Lake lett a kedvencünk, többször is voltunk már ott fürödni a gyerekekkel. Vagy azt is a játszótéren tudtam meg, hogy kéthetente szerdánként van egy teázgatós klub a városban, ahol külföldi anyák jönnek össze és cseverésznek valamilyen téma körül, elsősorban az angol nyelv fejlesztése céljából. Még nem voltam ilyenen, de egyszer szerintem megtekintem, mi is ez. Remélhetőleg nem csupán a böfiztetésről, pépesítésről és mellszívásról lesz szó, mert akkor nem maradok sokáig klubtag.

A játszótér persze abba is betekintést nyújt, hogy milyen származású, etnikumú népek élnek a környéken. Nagyon színes a kép. Az egyik anyukától meglepődve értesültem például arról, hogy több ezer brazil él Bloomingtonban. De sok kínai, japán, afroamerikai és mexikói családdal találkoztunk már. Utóbbiak közül kellemes jelenet volt, mikor egy szép nagy mexikói család egyik kissrác tagja kedvesen megkínálta Sárit egy kis rágcsálnivalóval, aminek először csak a színe volt gyanúsan piros, majd Sári sírása döbbentett rá minket arra, hogy ez nem egy kifejezetten bölcsődés korosztálynak kifejlesztett cucc. A srác előzetesen közölte, hogy ez nem csípős. Mindketten teszteltük a terméket, és majd kiesett a szemünk, annyira csípett. (Ehhez képest Sári nem is sírt annyira.) Először persze azt hittük, ilyen csodás humora van ennek a gyereknek, aztán rájöttünk, hogy baromira nem erről van szó. Ez a puffancs náluk még a gyerekeknek sem csípős.

A bölcsődében a beszoktatás során leltem sorstársakra, két kínai származású anyuka révén. Én még lazán és boldogan üldögéltem a szobában nézve, ahogy Sári játszik, amikor a kis Claire és Mikko már megkapták a beosztásukat, és ott bömböltek szegénykék az ajtónál állva. Aztán hipp-hopp beszoktak, és jöhetett szegény Sári is (akinek jó pár hét kellett, míg végre jól érezte magát a helyen). Claire-rel azóta már cimbizgetés és közös táplálkozás is van. Claire-ék ráadásul elég közel laknak hozzánk, így intézményen kívül is össze szoktunk futni. Mindkét kínai család 4-4 éve él már itt, és tőlük azt is megtudtam, hogy kb. 5000 kínai él Bloomingtonban.

Márk ovijában a hétköznapok során szinte sosem találkozom szülőkkel. A full time részvételt itt eléggé kihasználják, azaz kb. mi érkezünk utolsónak és hozom el Márkot elsőnek. Biztos nemcsak ebben a csoportban jellegzetes, hanem úgy általánosságban szokás ez Amerikában, hogy a szülők többsége születésnapi zsúrt szervez a csoport összes gyerekének és családjának. Ezt persze nem az otthonukban teszik, amit tökéletesen megértek, hanem kiszervezik a mulatságot valamelyik parkba, játszóházba. Na ilyen jeles alkalmakkor találkoztunk főleg a szülőkkel, mert hogy már kettőn is voltunk egy hónapon belül. (A bulik még megérnek egy rövid kis posztot, hamarosan.) Mindenki roppant nyájas és kedves, amiről egyrészt tudjuk, hogy amerikai jellegzetesség, másrészről nagyon jóleső és érdekes módon őszintének tűnik. A Where are you from – Hungary párbeszédnél sokszor nem lehet eldönteni, hogy a mosolygó, bólogató „ah” mögött az érdeklődés és tetszés vagy a „fogalmam sincs melyik is az az ország” rejlik. Az első bulin a szülinapos kissrác nagyapjával cseverésztünk egy kicsit, na ő azért egyszer sikeresen Romániát mondott Magyarország helyett, de nem vettük zokon a dolgot. Főleg, hogy lényegében egy sztorija volt az öregnek, amit vagy háromszor is elmesélt: neki olyan nemzetközi a családja, hogy 24 országból jött össze a rokonság, és minden ország zászlója szépen ki van rakva a házában. A másik zsúron egy japán-amerikai koalícióból született ikerpár anyukájával dumálgattunk, ő is kissé magányos volt, mert az ikrek is a nyáron érkeztek az óvodába. Érdekes, hogy ki honnan kerül ide Bloomingtonba, ők például korábban Laoszban éltek, majd átköltöztek Montenegróba, és onnan jöttek Bloomingtonba. A fickó is az IU-n tanít – ahogy egyébként ez több szülőre is igaz az oviban.

És ha már az egyetem. Az érdemi társas élményeink elsősorban ide köthetők. Van ugyanis egy kisebb magyar csapat, akik közé mi is belecsöppentünk az ideköltözésünk révén. Azon a tanszéken, ahol Peti is tanít, tanítanak még más magyarok is. Peti egyik közvetlen kollégája egy történész professzor - ő és a felesége (Laci és Csilla) volt egyébként, akik már a kiköltözés előtt is segítettek nekünk dolgok intézésében (pl. autónk tárolása). Ők szerveztek egy bulit még szeptember elején, ahol összejött ez a kis csapat, és a minap mi is vendégül láttuk őket. Megismertük Valit is, aki nyelvészként él itt már vagy 20 éve, Andrást, aki irodalmár-műfordító és ösztöndíjasként szintén 10 hónapot tölt a városban, illetve Jessicát és Attilát is. Attila kb. 17 éve él Amerikában, itt ismerkedtek meg és házasodtak össze Jessicával, aki amúgy Coloradoból költözött ide (és mint tegnap megtudtam, tényleg van egy South Park nevű település Coloradoban!). Jessica férje révén intenzíven érdeklődni kezdett Magyarország és a régió iránt, ezért mindenféle tárgyakat hallgat a School of Global and International Studies-ban, ahol Peti is oktat ugyebár (jár is az órájára). Annak ellenére, hogy nem magyar, elképesztő lelkesedéssel tartja kézben a helyi magyar dolgokat, szervez magyar beszélgetős klubot, a magyar ünnepekre összejöveteleket stb. Lesz például egy október 23-ához kapcsolódó esemény, ahova már most egyeztetés zajlik a magyarok között, hogy ki főz pörköltet vagy töltött káposztát, avagy zserbót és társait az ünnepségre.

A buli egyébként jól sikerült nálunk (és ezt a gyönyörű virágot kaptam). Már betervezésre is került, hogy a következő alkalommal egy jó kis Thanksgiving partira jövünk össze valakinél és bezabálunk egy nagy pulykát.